Devizahitelesek. A rendezés valódi akadálya a bankadó?

A  zérus összegű játék

Magyarországon nem ipari forradalom, hanem elosztási „forradalom” zajlik

Folytatjuk a néhány napja megkezdett témát, ami az elmaradt „nagy ugrással” indult. (Devizahitelesek. A „nagy ugrás” előtt.)   Hogy az előre megadott időben miért nem került sor a „nagy ugrásra”, azt sok minden magyarázhatja. Mindenekelőtt az, hogy a kormány látnivalóan nem akar átfogó rendezést, nem érdeke és tarthat is tőle. Hogy miért, ennek fő oka rejtve van. Ideje tehát ezzel foglalkozni.

Patai Mihály, a Bankszövetség régi-új elnöke és volt PM-es kollégája, Matolcsy miniszter

Patai Mihály, a Bankszövetség régi-új elnöke és volt PM-es kollégája, Matolcsy miniszter

A kormány feltételezett szándékának elfogadását, a kérdés nyugvópontra juttatását, szőnyeg alá seprését segíthetik elő azok a megnyilvánulások, amelyek ellenszenvet, hangulatot keltenek a devizahitelesekkel szemben. Az előző anyagban több ilyen megnyilvánulásról szó esett, a leghatásosabbra most térek ki. A kormánynak kell természetesen döntenie, de vagy hagyja magát befolyásolni ezektől az „érvektől”, vagy nem. Ha nem akarná hagyni, akkor már a kampány kezdetekor  elmondta volna álláspontját.

Egy kampány: a devizahitelesek segítése tönkreteszi a bankokat

Egy újabb tévhitet kell körbejárni, ami ráadásul dübörgő kampánnyal igyekszik befolyásolni a közhangulatot. A téves állítás így hangzik: ha a bankok jelenlegi és jövőbeli forrásait veszik igénybe a devizahitelesek helyzetének rendezésében, a bankok tönkremennének.

A kormányoldal erről hallgat, de hát el van könyvelni, hogy a kormány állítólag bankellenes, így a hallgatás az ellenoldalnál különösen nem sokat nyom a latban. A balliberális és a kereskedelmi médiából viszont csak ezt hallani: explicit és implicit módon.

Sok helyről és sokan állítják, úgy hogy a kérdést előzetesen nem vizsgálták. Mégis erős ellenérvként használhatják fel a közvélemény megdolgozására. Főleg ezzel igyekeznek útját állni az átfogó rendezésnek, sőt még a kisebb segítségnek is. A szándék mintha egybeesne a kormányával. És itt újra beleütközünk az előbb említett rejtett okba. De mi is ez?

Az átfogó rendezésre természetesen akkor is szükség van, sőt azt mondanám, hogy felelős kormányzás esetén ez elkerülhetetlen, ha ennek az aggodalmuknak lenne szilárd alapja. Ha így lenne, akkor bizonyára más konstrukcióban kellene elképzelni a rendezést. Mindenképpen ideje viszont feltárni: hogyan érintené a bankokat a rendezés és főleg annak finanszírozása? Más oldalról közelítve: mi is a rendezés igazi akadálya?

„Aggodalom kampány” a bankok érdekében. Ha tönkremennek, “mi lesz velünk”?

A sajtóban, a politikában, a szakértők részéről – a rendezés, de még a segítség „ellenérveként” is – a legszélesebb körben jelenik meg az aggódás a bankokért. Sőt a hisztériakeltés bármilyen segítség ellen. Vajon mi lenne velünk nélkülük? – temetik el előre a bankokat. Jellemző módon a devizahitelesekért alig emel szót valaki, igaz, ők nem tudják úgy alakítani, formálni a véleményeket, mint a tehetős bankok.

De akkor vajon mi lesz, ha a gazdaság nem kezd el folyamatosan növekedni?

Az ország gazdasága érdekében sem sokan hallatják a hangjukat, holott elég könnyen belátható, hogy a gazdaság a devizahitelszerződések rendbetétele és az adósságválság rendezése nélkül nem lesz képes kitörni a pangás, vagy az ahhoz közeli jelentéktelen fél-, egy-, kétszázalékos növekedés állapotából. Pedig jelentős és folyamatos növekedésre van szükség, hiszen ez az előrelépés feltétele.

2007 óta alig van gazdasági növekedés. Ennek egyik fő oka a devizahiteles probléma megoldatlansága, következésképpen a lakossági fizetőképes kereslet elszívása, az ingatlanpiac deformálódása.

Gazdasági növekedés Magyarországon (százalék)

Megnevezés

2007

2008

2009

2010

2011

2012

2013

(várható)

Növekedés/ csökkenés

0, 8

0, 8

– 6, 7

1, 2

– 1, 7

1, 7

0, 5

A visszaesések és a növekedés elmaradása következtében 2013-ban 3, 6 százalékkal kevesebb GDP-t állít elő a gazdaság, mint 2006-ban. Az ország teljesítménye alig haladja meg a 2005-ös szintet. Vagyis megint elvesztegettünk 7-8 évet. A megtermelt források tekintetében pedig sok ezer milliárd forintot.

Ha ebben az időszakban átlagosan csak évi 1 százalékos növekedést sikerült volna elérni, akkor ezekben az években kb. 8 ezer milliárd forinttal több jutott volna a felhalmozódott problémák megoldására.

A megelőző években sem alakult jól a növekedés

Nagy gond az, hogy a megelőző években, konkrétan a Gyurcsány-kormány idején – bár volt gazdasági növekedés – ez messze elmaradt a riválisainkétól; az európai konjunktúrát nem sikerült kihasználni. És korábban kezdődött nálunk a válság, a Bajnai-kormány időszakában bekövetkezett visszaesés pedig nálunk sokkal nagyobb volt. Így még hosszabb ideje tart már az ország gazdaságának leszakadás, periferizálódása. (A rendszerváltó országok teljesítménye.) Így összesen több mint 10 évet vesztegettünk el.

Már 2011-ben hallottuk, hogy Közép-Európa és azon belül Magyarország Európa gazdasági motorja lesz, ahogy ezt a fenti cikk is megörökítette, illetve hogy Magyarország lesz Európa termelési központja. Hogy ez mit jelent, számomra nem világos, de talán az ország újraiparosítására gondolnak.

Nem termelési vagy ipari forradalom, hanem elosztási “forradalom” zajlik Magyarországon

A mindennapi tapasztalatokból és a szomorú adatokból viszont az látszik, hogy nem ipari forradalom zajlik Magyarországon, hanem elosztási „forradalom”. És nem három és fél éve, hanem intenzíven több mint egy évtizede.

Ez a forradalom azt jelenti, hogy a lakosság egyik részétől vonnak el és minden gátlás nélkül jövedelmeket, amelyeket máshova csoportosítanak át. Így aztán bőven jut pénz a „szerencsés”, preferált csoportoknak. Ennek a forradalomnak fokozottan szenvedő alanyai a devizahitelesek, akik ingatlanjaik megtartása érdekében kényszerülnek hatalmas erőfeszítésekre, hogy eleget tudjanak tenni az emelkedő és irreális befizetési igényeknek. De ennek ára van: a növekedés elmaradása, a kilábalás elhúzódása.

Szijjártó Péter miniszterelnökségi államtitkár. Magyarország lesz Európa termelési központja

Szijjártó Péter miniszterelnökségi államtitkár. Magyarország lesz Európa termelési központja!

Visszatérve a bankok szószólóira, a gazdaság vergődése  persze azok többségét is érinti, akik oktalanul aggódnak a bankokért, akik ma, ha nem is a saját, de mások életét és vérét kínálnák fel nekik.

De a korabeli felajánlással ellentétben (ld. Mária Terézia és a magyar nemesség), amikor zabot nem kínáltak fel, ők lényegében felkínálják a zabot, ha azt mástól veszik el. Az is érinti a bankokért parttalanul, tehát alap nélkül, de hisztérikusan aggódókat, hogy ez a helyzet tönkreteszi az ingatlanpiacot, ingatlanjaik értékét erodálja, azokat esetleg eladhatatlanná teszi.

Egy nagyon aggódó: Bolgár György

Egy nagyon aggódó: Bolgár György

De folytassuk az alapkérdés boncolgatását!

Tönkremennének-e a bankok? A válasz könnyűnek tűnik

Hogy a tönkremenetel – esetleges anyagi részvételük miatt – megtörténhet-e a bankokkal, nem szokták végiggondolni. Sem a bankok „szekértolói”, sem az érintett devizahitelesek. Az első, a hangadó csoport számára könnyű a válasz, a második csoport számára viszont nem, holott nekik lehetnek érveik.

A hangos véleményformálók, bankokért aggódók számára, akik elfogultságuk miatt a bankok érdekvédelmi képviselőinek tűnhetnek, természetesen könnyű a válasz, hiszen eleve a banki részvétellel történő megoldás lehetetlenségét akarják hangsúlyozni. Bármilyen intézkedés esetén. Néhány napja a téli kilakoltatási moratórium meghirdetése sem tetszett az egyik rádió riporterének. Nem ronthatja-e ez a fizetési fegyelmet? – érdeklődött remegő, elcsukló hangon.

A másik oldal, az érintettek, illetve a mellettük szólók számára is könnyű lehetne a válasz, de mégsem mondják ki. Lehet persze, hogy ők sem gondolták végig a kérdést. Pedig hogyan is tehetné tönkre a bankokat a jogtalan haszon visszafizetése, illetve jövőbeni elvonása, ugyanis azt vennék el, ami eddig sem járt volna? Ez pedig nem okozhatna nagyobb gondot, legfeljebb kisebb haszonnal működnek majd a bankok.

De mégsem annyira egyszerű a válasz. A kormány összezavarta a helyzetet

A válasz azonban mégsem ennyire egyszerű, a kormány ugyanis a banki jövedelmekre való rátelepedéssel, illetve a bankok rossz orientációjával alaposan összezavarta a helyzetet. Az persze továbbra is igaz, a kérdés teljes és valódi rendezése és ennek a finanszírozása sem tehetné a bankokat tönkre. Ennek viszont feltételei vannak.

A banki finanszírozás feltételei

Legalább két könnyen belátható feltételről kell szólni. Hiszen ha változatlan adottságok, ahogy a közgazdászok mondani szokták – ceteris paribus alapon rendeznék a devizahitelesek kérdését, akkor aligha lehet garantálni, hogy egy átfogó rendezés esetén a bankok továbbra is nyereségesek lesznek. Bár ez még nem tönkremenetel. (Ceteris paribus: minden más egyenlőség, változatlansága mellett. Tehát amikor a gazdasági folyamatok tényezői közül csak az egyiket változtatjuk meg, a többit változatlanul hagyjuk. (Wikipédia )

Ha tehát a ma már extra mértékű bankadó marad, illetve ha nem sikerül elérni, hogy bankok működésüket felpörgessék, érdemleges banki tevékenységgel szerezzenek jelentős bevételt, tehát e két tényező változatlan marad, a devizahitelesek problémájának banki rendezésével a bankok akár nehéz helyzetbe is kerülhetnek.

És még nem beszéltünk arról, ha az állam meg akarja büntetni a bankokat esetlegesen jogellenes működésükért, ennek előteremtése újabb nehézséget jelentene. Ebbe persze be lehetne vonni az anyabankokat. A büntetés felvetése inkább a rendezés gyorsításában, mint effektív állami bevételként játszhat szerepet.

A jogtalan extraprofitról

Sokan tanulmányaik ellenére mosolyognak azon, hogy újabban ismét megjelent a közbeszédben az extraprofit. Hogy van-e extraprofit és hogy az mikor jogtalan, egy másik téma, az energiaszolgáltatók esetében videón is kifejtettem.

Amit ott elmondtam, itt is érvényes. Itt is van extraprofit, amit a nyilvánosságra került pénzügyi mutatók is igazolnak. Itt sem valamilyen különleges teljesítménnyel érnek el extraprofitot, hanem a helyzettel visszaéléssel, amire az egyoldalú és hiányos szerződések adtak alkalmat. Ez az extraprofit tehát – enyhén fogalmazva – jogtalan extraprofit. Minőségében egészen más, mint pl. Rubik Ernő extraprofitja, amiről a videóban szóltam. Rubiknál senki nem vetheti fel, hogy miért nem műanyagárban hozza forgalomba a Rubik kockát. A hiteleknél viszont csak a tisztességes „hitelárnak” lehet létjogosultsága, az uzsora jellegű hitelt a büntetőjog tiltja, és többnyire szankcionálja.

Nálunk viszont ez a meglehetősen visszás szisztéma – úgy tűnik – akadálymentesen, kockázatmentesen működik. A kormány mintha nem is látná, vagy nem akarná látni, mindenesetre eddig nem lépett fel ez ellen. A valószínű az, hogy nem akarja látni, aminek biztosan van valamilyen oka. Akár az anyagi érdek is lehet. De hogy mi is ez az ok, amit gyanítok, arra később térek rá.

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Készül a "nagy ugrásra?"

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Készül a “nagy ugrásra?”

A jogtalan extraprofit néhány forrása

A kérdés sokáig rejtve maradt. Feltehetőleg azért, mert az ún. deviza alapú hitelek hosszú éveken át előnyösek voltak a hitelesek számára és nyilván a bankok számára is, ami az előbbi előnyök miatt senkit nem érdekelt. Az biztos, hogy a szerződéseket úgy fogalmazták meg a bankoknál, hogy azok egyoldalúan határozták meg a jogokat és a kötelezettségeket és az ebből fakadó következményeket. Mégpedig úgy, hogy a bank kapja a jogokat, a hiteles a kötelezettségeket és a következményeket.

A szerződések

Ráadásul fontos kérdésekre e szerződésekben nem tértek ki, például arra, hogyan számítják ki a havi törlesztőrészleteket és hogy a megfelelő, a bankok által kiszámított összeg befizetése garantálja-e, hogy a hitel törlesztése a jelzett időpontban véget ér.

Meg kell jegyezni, hogy ez mindenki számára olyan evidensnek tűnik, hogy nem is kereste pl. ennek leírását. Vagy annak szerződésbe foglalását, hogy a fennálló tartozásról kivonatokat kell a banknak összeállítania és a hitelesnek elküldenie. Mindezek a hibák és hiányosságok egy rendkívül zavaros szövegbe ágyazva, bikkfanyelven íródtak. Az itt-ott jelzett mellékleteket többnyire át sem adták a hitelesnek.

Állami kontroll és felelősség

E fölött ott volt viszont az állami kontroll és felelősség. A devizahitelezést és a szerződéseket az legalizálta és az biztosította a bizalmat, hogy az állam kijelölt intézménye, a Bankfelügyelet, majd a PSZÁF  törvényességi felügyeletet gyakorol a pénzügyi szektor felett. A blankettaszerződéseket köteles átnézni és aggály esetén megtenni a szükséges lépéseket.

A fenti tényezők hatására a devizahitelezést a banki munkatársak is biztonságosnak tartották, sokan közülük igénybe vették.

A forint árfolyamának megrendülésére, majd megrendítésére senki nem számított és így ennek következményeire sem. Sem a kormányok, sem az állami intézmények, sem a bankok, sem a szakértők. A forint árfolyama olyan stabil volt, hogy ez már aggasztotta Medgyessy Pétert, aki leértékelést szeretett volna, de nem tudta elérni. Ő azonban nem ment el addig ennek akarásában, mint a jelenlegi kormány.

Az árfolyam gyengülése/gyengítése és ennek áthárítása a hitelesre

Az extraprofit 2009-ben kezdett tudatosodni, amikor egy négyhónapos forintgyengülés következett be. (A forint árfolyamával és annak hatásaival részletesebben a következő anyagban foglalkozom.) 2009 első négy hónapjában a világgazdasági válság hatására és az ország valóban aggasztó pénzügyi helyzete miatt hirtelen meggyengült a forint és jelentősen megerősödtek azok a devizák, amelyeket a devizahitelezésben elszámolási eszközként használnak (svájci frank, euró, japán jen).

Hirtelen sokkal többet kellett a hiteleseknek fizetni. A bankok ráéreztek az alacsony forintárfolyam számukra kellemes ízére: így sokkal több forinthoz jutottak. A havi konverzióhoz a bankok többsége ragaszkodik, nem fogadja el a „devizahitelnél” a szóban forgó fizetőeszközt, sőt rosszul lesz a forintosítás gondolatától.

Ez is arra utal, hogy nincs szüksége sok euróra, jenre, svájci frankra, mintha irtózna ezektől. Mert hova is tenné, ha a „devizahitelekhez” nem vett fel eurót, jent, svájci frankot? Kamatoztatná az anyabanknál évi 1 százalékért? Ezek a „devizák” a havi átváltási cirkusz és annak óriási haszna miatt érdekesek a számára. Ez elmaradna akkor is, ha az erre igényt tartó devizahitelesek devizában törleszthetnének. Így viszont lassan megszűnne érdekeltsége a gyenge forintban.

A kamatmarzs

A bankok különböző mértékben megnövelték a kamatmarzsot és csak a lakáscélú hiteleknél alkalmaznak középárfolyamot. A szabad felhasználású devizahiteleknél eladási árfolyamot alkalmaznak, ami egyes bankoknál 10–11 forinttal a középárfolyam felett van. Ezt a gyakorlatot beiktatása előtt Szász Károly, a PSZÁF leendő, nemrég leköszönt elnöke is kifogásolta. (Ld. egy következő anyagban.)

2009 májusától visszaerősödött a forint az euróhoz képest, a gondok viszont speciális okok miatt a svájci frankkal és a jennel kapcsolatban fennmaradtak. 2010-ben viszont a második Orbán-kormány a forint gyengítésére vett irányt. (Ahogy írtam, részletesebben ezekről a kérdésekről a következő cikkben lesz szó.)

A forintgyengítés nincs a kormány ellenére, sőt több esetben is úgy tűnt, hogy ahhoz asszisztál. Amikor egyszer nemzetbiztonsági vizsgálatot rendelt el a kormány a forint állítólagos megtámadása miatt, nem volt kétséges, hogy nem fogják megállapítani, ki az elkövető. (Támadás a forint ellen. Keresd az államot?!)  Ha a forint elkezd erősödni, azonnal jön egy olyan kormányzati megnyilatkozás vagy ötlet, amire hivatkozva a forint újra gyengülni kezdhet. Így a devizahitelesek segítésének lebegtetése mindig jól jön, ha már kezdene erősödni a forint.

A forintgyengítés erkölcstelensége és szakmai értelmetlensége

A forintgyengítést akkor sem lenne szabad folytatni, ha ez a gazdaság számára bizonyítottan hasznos lenne. Hiszen tudhatták, hogy ez katasztrofális következményekkel jár több százezer családra. Mivel a forintleértékelés a gazdaság számára sem hasznos, de a devizahitelesekre nézve nagyon káros, a szolidaritás hiánya mellett a szakmaiság is megkérdőjeleződik. Hogyan lehet konkrét vizsgálatok helyett elavult közhelyeket alkalmazni? És vajon milyen egyéni érdekek állhatnak a forintleértékelés mindenek ellenére való erőltetése mögött?

Az árfolyam rendbetétele nem elég

A napokban, az egyik rádióban egy közgazdásznő, Petschnig Mária Zita úgy nyilatkozott, hogy a korábbi forintárfolyam helyreállítása ma is lehetséges lenne, ami megoldaná a devizahitelesek problémáját. A forintárfolyam visszaerősítése valóban nagyon fontos kérdés, azzal is egyet kell érteni, hogy nem lenne nehéz. Sőt úgy látom, hogy éppen az a nehezebb, hogyan lehet a mai irreális árfolyamon tartani a forintot.

Ugyanakkor bár ez sokat segítene, de szerintem nyilván távolról sem oldaná meg a problémát. Az ugyanis nemcsak a jövőben létezik, hanem a múltban is létezett, tehát  a múlt kárainak rendezéséről is intézkedni kell.

És egyébként sem vezethető vissza erre az egy tényezőre a probléma. Ott van például a kamat. Ennek hatása persze nyilván nemcsak a kamat mértékétől, hanem az átváltási árfolyamtól is függ. A törlesztőrészlet pedig értelemszerűen attól. Ha mindkettő kedvezőtlenül alakul (nő a kamat és gyengül a forint), a devizahiteleseket összeadódó negatív hatás éri. Ez az együttes negatív hatás sújtja 2010-től a devizahiteleseket, ami 2009 után ismét és most még inkább kiélezte a helyzetet.

A megemelt és alig csökkenő kamat

A kamatokra is az egyoldalúság vonatkozik: a bankoké az alakítás joga, miközben a hiteleseknek csak kötelezettségeik vannak, még ellenőrzésre sincs lehetőségük.

Az extraprofit másik forrása a kamat, amivel anyagaimban korábban többször foglalkoztam. A kamatszint emelkedése a Bajnai-kormány alatt következett be: állítólag a Bajnai-kormány javaslatára. Azóta egyszer még tovább emelték a kamatot.  A kamat alakítására lényegében szabad lehetősége van a bankoknak. Lehetőségük nincs ellenőrizhető szabályba, különösen nem kontrollálható képletbe foglalva. Meghatározták ugyan azokat a tényezőket, amelyek magyarázhatják az emelést, de ezek a tényezők egyébként sem illeszthetők az állítólagos deviza alaphoz.

Hol deviza alapú, hol forint alapú? Kint is vagyok, bent is vagyok?

A magyar jegybanki alapkamat és a bankközi devizahitelezés kamatlába lenne az, ami elvileg ilyen lépést indokolna. Hiába van tehát a közbeiktatott deviza, az eurónál nem az Európai Központi Bank alapkamatából indulnak ki, a svájci franknál nem a svájci nemzeti bank alapkamatából, a jennél nem a japán adatból. Ami azt is jelenti, hogy a forrásként állítólag felhasznált valuta, mondjuk az euró, brutálisan nagyobb kamattal számolódik, mintha ténylegesen euró lenne.

A kint is vagyok, bent is vagyok gyakorlata nyilván nem lehet megengedhető a banki tevékenységnél. Pedig nemcsak a kamatnál alkalmazzák a kettős megközelítést, hanem a törlesztésnél is. Mint már említettem, a devizahiteleket általában (néhány bank kivételével) nem lehet devizában törleszteni. Ilyenkor a „devizahitel” forinthitel minőséget vesz fel. Ott pedig, ahol lehet így fizetni, ez csak formális lehetőség, hiszen a szerződést is át kell ehhez alakítani, ami nagyon komoly költséggel és tortúrával jár.

Nincs csökkentési kötelezettség, de jelenleg nem is lenne ellenőrizhető

A bankok tehát „nagy rugalmassággal”, szubjektív alapon emelhetik a kamatot, nincs olyan kötelezettségük sem, ami előírná, mikor és mennyivel kell csökkenteni. A forint árfolyama mellett így a kamatokkal is lehet „játszani”.

Még a saját szabályokkal is ellentmondásban van

Hiába csökkent 2009 óta lényegében folyamatosan a jegybanki alapkamat, 9,5 százalékról 3,4 százalékra, az általam ismert devizahitelesek kamata előbb tovább emelkedett, 8,6 százalékról  9, 1 százalékra, majd egyszer és egy kicsit csökkent. Ma is több mint 8 százalékot fizetnek.

A kamatot tulajdonképpen szabadon emelhetik, de ha az MNB alapkamat és a bankközi devizahitelek kamata csökken, nem kötelesek a kamatot mérsékelni. Pláne, ha a két tényező netán ellentétesen alakul. Így az a furcsa helyzet következett be, hogy ma magasabb kamatot fizetnek a devizahitelesek, mint a forinthitelesek, pedig éppen az alacsony kamat miatt választották a devizahitelt.

Átláthatatlan, gyanús számítások

Ennek alapján nem világos, miként csapolják meg a devizahiteles forrásait, csak az, hogy nyilván megcsapolják, ilyen módon is megkopaszthatják. Számomra, tanult közgazdász számára megfejthetetlen, hogyan lehetséges a következő, szerintem teljesen abszurd helyzet bekövetkezése. A devizahiteles folyamatosan és időben megfizeti a bank által kiszámított részleteket, amelyek valamilyen külföldi pénznemben vannak kiszámolva, majd a vonatkozó forintárfolyamon a bank által átszámolva. Tehát nincs késedelme, pontosan törleszt. És mégis megtörténhet, hogy tőketartozása több éves fizetés után is akár a duplájára nő.

Nem lehet tudni, hogyan számolnak. Hallani, hogy előbb a teljes tőkére a kamatokat vonják le, és csak utána következik a tőke törlesztése. Ez véleményem szerint durván eltorzítja a fizetési kötelezettséget, hiszen a pénz utolsó részletét használják csak a teljes futamidő alatt.

Mi a képlet? Hogyan lehet megtudni? Ez így súlyosan aggályos, hiszen az ügyfél nem tudja menet közben ellenőrizni fennálló fizetési kötelezettségét.

Nem kapnak a hitelesek a fizetés alatt részletes kimutatást arról, hogyan változott pl. az adott évben fizetési kötelezettségük és mennyi van még hátra. Egyes botrányossá vált esetek ráadásul arra utalnak, hogy az elszámolás akár ötletszerűen is történhet.

Ismerek olyan autóhitelest, aki kifizette azt az összeget, amit a bank a teljes rendezés érdekében kiszámolt. A bank gratuláló levélben igazolta vissza, hogy már nincs fizetési kötelezettsége. Ezután újabb levél érkezett, amiben a hitelest felszólították, hogy fizessen még kétmillió forintot, mert szerintük ennyi azért maradt. Egy másik példa, ami újsághír volt. Valakinek a számlájáról a reális havi törlesztési összeg sokszorosát vonták le. Amikor rájött, akkor bement a bankhoz, ahol elismerték, hogy többet vontak le. De fél év alatt sem tudták kiszámítani az új törlesztési összeget és ígéretet sem tudtak adni arra, ez mikorra sikerülhet. A legmegrázóbb, hogy ezt a PSZÁF rendben találta (!), szerinte tényleg addig számolgathat, amíg tetszik. A károsultnak azt javasolta, hogy ha nem ért ezzel egyet, akkor forduljon bírósághoz. Addig pedig fizesse a felemelt összeget…

Felmerül a kérdés: mekkora lehet így és általában  a túlfizetés?

A pénzszivattyú

E pénzszivattyú működtetője – hogy minél inkább tudjon pénzt elszívni – nyomást is alkalmaz. Rá kell mutatni, hogy különösen ellenszenves pszichikai nyomást. Kihasználja azt, hogy az emberek a lakásukért, életük során összeszedett vagyonuk megtartásáért minden követ megmozgatnak, hatalmas erőfeszítéseket tesznek. Akár az ételt is megvonják a szájuktól, de értelemszerűen sok mindenről kénytelen lemondani az életben, ők és családjaik, gyermekeik. Cserébe viszont kapnak mindennapi stresszt és sokan tűrhetetlen zaklatást.

A devizahiteleseket – és nemcsak bejegyzett jelzálog esetén, hanem következményében e nélkül is – lakásuk, ingatlanjuk elvesztésének, vagyonuk elvesztésének, elszegényedésüknek a rémével késztetik a jogtalannak tartott emelkedő részletek megfizetésére. Miközben – hacsak egy összegben valaki nem képes kifizetni a hosszú törlesztés ellenére nem ritkán emelkedő tőketartozását – az alkalmazott számítási mód szerint és a szabadjára engedett emelési kedv miatt teljesen bizonytalan, meddig tart, és egyáltalán véget ér-e valamikor a kiszipolyozás. Úgy, hogy a lakás, a vagyon megmarad.

Ha nem vizsgálják felül a devizahitelesek szerződéseit és nem alakítják át azokat, akkor a devizahitelek továbbra is a Bogár László által említett, de általa nem konkretizált pénzszivattyú jelképei maradnak.

A bankok rájöttek, egyúttal a bankadók miatt rászoktak a forint árfolyamának gyengítésére. Minél rosszabb a forint árfolyama, annál nagyobb lesz a hasznuk, a devizahitelesek pedig annál többet fizetnek forintban. Ezt az árfolyamot tulajdonképpen ők határozzák meg. Kartellmegállapodási tilalom ide vagy oda, elég logikus, hogy egyeztetnek. Az MNB aktuális árfolyama a kereskedelmi bankok árfolyamainak számtani (!) átlaga, függetlenül attól, mekkora forgalmat bonyolítanak le. Az átlagot úgy számolják, hogy a két szélső értéket ebből kihagyják, de ez nem sokat változtat azon, hogyan alakul a tendencia és azon sem, hogy mi mozgatja.

De miért is tűri el a kormány?

De miért is tűri el a kormány, hogy polgáraival ezt tegyék? Íme a rejtett, titkolt ok: a bankadóhoz ragaszkodnak, holott olyan összeget vontak el a bankoktól, ami a devizahiteleseknek járt volna vissza. És fenn akarják tartani azt az állapotot is, hogy a bankadó miatt felizgatott bankoknak megengedték, hogy az ügyfeleik és főleg a devizahitelesek kárára kompenzálják az elvont összegeket.

Ez a fő ok. De megfordulhat a fejében az is, hogy saját felelősségét is felvethetik, ezt is szeretné elkerülni.

Mi a valódi probléma a bankadóval (bankadókkal)?

Mióta a bankadót bevezették, többször felhívtam a figyelmet arra, hogy ezzel két problémám van. (Például a Válságadók, de mi helyett c. anyagban. Devizahitelesek “megsegítése”. Ez lenne (ez lehet) a megoldás?)

Nem a jogtalan extraprofit elvonása a probléma, hanem az, hogy ez nem teljes és még inkább az, hogy az elvont pénzt sem a megkárosított devizahitelesek kapják, hanem erre az állam/a kormány tenyerel rá. Úgy, ahogy Bajnai Gordon „magához vonta” az Elmű Rt. megkárosított fogyasztóinak járó kártalanítását és a Krízis Alapba helyezve abból támogatta a számláikat fizetni nem képes fogyasztókat.

A másik probléma az, hogy a kormány a bankadó bevezetésekor – nem mellesleg ígéretével ellentétben – lehetőséget adott a bankoknak arra, hogy a bankadót az ügyfeleik kárára „kompenzálják”. Így a devizahitelesek egyrészt nem jutottak hozzá a nekik visszajáró pénzhez és nem csökkentek, a folyó törlesztési terheik sem, sőt nőttek, másrészt pedig ezt az áthárítással nagyrészt még egyszer megfizettették velük.

Ez a kormányzati/banki összekacsintás ugyanis a devizahitelesek kárára biztosította azt, hogy a bankadó fizetése ellenére és a takaréklángon való banki működés ellenére a bankok továbbra is szép nyereséget érjenek el. Mivel a kormány negligálja a hatásvizsgálatokat, talán fel sem tűnik neki, hogy ezzel az ide-oda csoportosítással mekkora károkat okoz a gazdaságnak is.

Másképpen fogalmazva, a bankok megterhelésével nagyon megnehezítette, momentán ellehetetlenítette a kormány a devizahitelesek helyzetének rendezését. Ezzel pedig óriási jogi, erkölcsi, egzisztenciális és gazdasági károkat okozott. Felelősségét viszont a másik oldalon sem szokták felvetni…

A zérus összegű játék

Olyan játékot játszik a kormány, ami a zérus összegű játékhoz hasonlít, amiben a devizahitelesek pénze jár körbe körbe. A pénz változatlan, amennyit az egyiktől elvonnak, azt kapja meg a másik.

Ebben a játékban most formálisan három szereplő vesz részt, ami kicsit megtévesztő, hiszen tulajdonképpen csak két oldal van. A „játék” a devizahitelesek pénzéért folyik, amin a bankok és az állam osztozkodik. Ha tehát a bankoknak vissza kell adniuk a devizahitelesek pénzét, nyilván nem akarják fenntartani az állammal az osztozkodást, vagyis nem akarják és lehet, hogy nem is tudják most már a saját tőkéjüket felélni. Az állam, a kormány viszont elesik attól a pénztől, vagy annak nagy részétől, amit még növelni is akart a devizahitelesek további terhelésének eltűrésével, illetve a saját találmányaival. (Ld. pl. A tranzakciós illeték mint a XXI. század „taktikai atomfegyvere”.)

Matolcsy György megcsinálta!

Matolcsy György megcsinálta!

Valójában a bankadó a legfőbb akadálya a devizahitelesek normális életének

Ha elvonjuk a bankoktól a bankadón túl még a devizahiteleseknek felülszámlázott összegeket is, ha tehát pénzügyileg a bankadó jelenlegi mértékének fenntartása mellett rendezzük a devizahitelesek helyzetét, akkor kényes helyzet állhatna elő. Valóban veszteségesek is lehetnek a bankok. De hogy ez hogyan érintené őket valójában, arról a hivatalos intézményeknek, pl. a Magyar Nemzeti Banknak lehetnek adatai, illetve neki van lehetősége arra, hogy ezeket begyűjtse, kiszámítsa. Információ nincs felőlük…

Tegyük hozzá, hogy az ellehetetlenülés csak változatlan tevékenységi struktúra mellett következhet be. Amennyiben tehát továbbra sem végeznek a bankok érdemi banki tevékenységet, amiből további és szolid haszon származhat. A devizahitesek megkopasztása ugyanis biztosan nem érdemi tevékenység. Sok forrásból tudjuk, hogy a bankok ma már gyakorlatilag nem végeznek hitelezési tevékenységet. Nekik is el kell gondolkodniuk azon, hogy a marxi szelvényvagdosáshoz sem hasonlítható tevékenységgel akarnak-e addig foglalkozni, amíg erre a gazdasági helyzet és az ország vezetése egyáltalán módot ad.

Tehát a felülszámlázott összegek elvonását, különösen akkor, ha az a múltra is vonatkozik, előfordulhat, hogy a bankok nem viselnék el. Mivel nem tudni olyan számításokról, amelyek egyértelmű képet adnának, a feltételezések alapján két lehetőség van.

Két lehetőség van a helyzet rendezésének finanszírozására

Az egyik az, hogy az anyacég benyúl a zsebébe és kifizeti a jogtalanul beszedett összeget. (Amibe értelemszerűen a jogtalanul áthárított adók is beletartoznak.)

A másik az, hogy a kormány enyhíti a bankadót. Ezzel ugyan csökkennek a kormány bevételei, de nem biztos, hogy jelentősen, hiszen sok mindent és azon keresztül a gazdasági növekedést a devizahitelesek helyzetének átfogó rendezése nyilván felpörgetne. De hogy mekkora összeget lehet elvonni a bankok veszteséges működésének elkerüléséhez, azt számításokkal kell tisztázni. Attól is függően, hogy a finanszírozásba/kártalanításba be lehet-e vonni az anyabankokat, illetve, hogy az anyabankok milyen plusz forrást biztosítanának a bankok érdemi működésének helyreállítása.

Akárhogyan is van, a teljes, minden devizahitelesre kiterjedő, a múltra is vonatkozó kártalanítást nem lehet elkerülni, tehát a finanszírozás nehézsége nem lehet elégséges indok.

Az állam is vegyen részt a kártalanításban

Ugyanakkor a kormány és holdudvara, az ellenzék és klientúrája, szakértői hallani sem akarnak arról, hogy az állam belenyúljon a zsebébe és hogy saját eszközeivel vegyen részt a kártalanítás megosztott finanszírozásában. Pedig akár a forint rontása, akár a megemelt kamatok is valamelyik kormány számlájára írhatóak. Ahogy a nevében eljáró PSZÁF hanyag ellenőrzése, a szerződések és a működés anomáliai feletti szemhunyás is károkat okozott a devizahiteleseknek. És még sok minden más is.

A bankadó és az extraprofit

Egyre többféle bankadó van és egyre nagyobbak az összegek. Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke egy konferencián elmondta, hogy idén már 605 milliárd forintot kell befizetniük a költségvetésbe, míg tavaly ennek közel „csak” a felét, 325 milliárdot. Ezek az elvonások látványosan igazolják, hogy nagy extraprofitjuk van a bankoknak, ha a bankadókra és azok növelésére lehetőséget ad.

Patai Mihály, a Bankszövetség régi-új elnöke

Patai Mihály, a Bankszövetség régi-új elnöke

A hatalmas összeg láttán azt is mondhatjuk, ami esetleg demagógiának tűnik, de realitás. Tehát, hogy a devizahitelesek pénzén épül-szépül az ország, adnak át koncert termeket, utakat, színházat, építik át a Kossuth teret és készítenek új stadionokat a gyengécske futball vagy az esetenként néhány száz, esetleg néhány ezer szurkoló számára. Vagyis jelen esetben ők „teljesítenek” jobban, igaz, kényszerűségből.

Egy másik interjújában Patai Mihály az extraprofitról nyilatkozik, ami szerinte nincs és nem volt. Mégis elismeri, hogy a 2000-es évek közepén biztosan volt. Ezt nyilatkozza: „A magyar bankok tőkearányos jövedelmezősége (RoE) az elmúlt húsz évben átlagosan mindössze 2,7 százalék volt – igaz, a kétezres évek közepén valóban a húsz százalék felé közelített.”

A devizahitelesek helyzetének rendezése és a bankadó

Elképzelhető, hogy ezt a hatalmas összeget (325, illetve 605 milliárd forint) csak akkor tudják előteremteni, ha nem kell a devizahitelesek helyzetének szükségszerű rendezésére a szükséges összegeket elkölteniük. (A felülszámlázott összegeket visszafizetniük.)

Így lesz a polgárai érdekében eljárni köteles állam (ismét) ellenérdekelt egy súlyos anomália megszüntetésében. Sőt tovább folytatja azoknak az összegeknek az elsajátítását, amelyekhez jelen körülmények között nem lehetne köze. Hiszen a devizahitelesek elnyomorodása jelentős mértékben annak a következménye, hogy az állam szándékosan nem látta el vagy hanyagul látta el a kötelező ellenőrzési, korrekciós stb. feladatait. Hogy ez az ügy a világbotrány küszöbéig jutott.

A gazdasági szabadságharc

A kormány és főleg a kormányfő állítja, hogy gazdasági szabadságharcot folytat. De milyen szabadságharc az, ha az állampolgárok milliói vannak fogságban és közben helyzetükről a vétkesek alkudoznak, viszont valójában újabb mutyikat hoznak tető alá?

Időre játszik a kormány? Vagy a kérdés kipipálására?

A „nagy ugrás” elmaradása és annak indoklása kétséget kelt az iránt, hogy a devizahitelesek érdekében készülne bármi is.

A kormány egy újabb halasztó kifogással állt elő: a Kúria jogegységi határozatára vár, hogy ne legyenek állítólagosan remek megoldása esetén kezelhetetlen számú bírósági perek. És persze erre most jött rá… De vajon hogyan jutott ez az eszébe? Más esetekben az EU ellenvetései sem szokták zavarni, akár az Alaptörvényt is átformázza.

Más a helyzet persze akkor, ha a kormány egyszer és mindenkorra le akarja venni a bíróságok asztaláról a devizahitelesek problémáit. Ha tehát azt akarná elérni, hogy perelni halvány eséllyel sem lehessen.

Ezt az egészet azért sem értem, mert emlékeim szerint még 2010-ben a kormány arról beszélt, hogy az Európai Unióhoz vagy az Európai Bírósághoz fordult, mondjon véleményt a magyarországi devizahitelezés jogszerűségéről. Azonban már régóta nem lelhetőek fel ennek a nyomai sem az interneten, miközben nincs hír a válaszról, de arról sem, hogy elküldték-e egyáltalán.

A magyar bíróságra rábízni a bonyolult gazdasági kérdések megítélését, meglehetősen merész lépésnek tűnik, még kibúvóként is. Ha valaki, akinek van tapasztalata arról, hogy erre felkészültek-e a bíróságok, alkalmasak-e erre, az ötlet hallatán a fejét kezdi fogni. De az is foghatja a fejét, aki tudja, hogy a kormánynak is sokszor megvolt a véleménye az ítéletek megalapozottságáról. Emberi sorsokról és a gazdaság jövőjéről van szó, át lehet-e ide adni ezeket az ügyeket. A sorozatosan ellentétes ítéletek is más utat indokolnak. Annál is inkább, mert a Kúria az Emberjogi Bírósághoz fordult, ami nem hajlandó soron kívül tárgyalni a kérdést. Ezen sincs mit csodálkozni, Strasbourgba az országok a „pikszisben levő” jogászokat delegálják, és ahogy tudom, javaslattételre a perelt vagy érintett ország jogászát kérik fel. Akit pedig az adott országból könnyen mozgathatnak különböző érdekek. Ha nem így lenne, akkor legalább Strasbourg esetében jogsértések esetében nyugodtan lehetne arra számítani, hogy ezt hivatalosan ott elismerik.

Ehelyett a vargabetű helyett azt javaslom, hogy a kormány kezdjen el végre a kérdéssel érdemben foglalkozni. Ismerkedjen meg a helyzettel és erre készítsen/készíttessen rendezési tervet, az érdekeltek és azon szakértők bevonásával, akik feltehetőleg értenek a kérdéshez. Most sajnálhatjuk igazán, hogy a figyelmeztetés ellenére a kormány megszüntette a PSZÁF-et, és eltüntetett ezzel sok nyomot. Ha elkészül a rendezés, akkor a kormány tegye azt nyilvánossá, illetve konzultáljon – ha kell – jogi szakértőkkel. Az utóbbiakkal arról, hogyan lehet a teendőkből hatékony jogszabályt alkotni.

Ha egyébként átfogó és teljes, mindenkire és a múltra is kiterjedő rendezésre kerülne sor, a tekli-mekli, toldozás-foldozás, imitálás, ravaszkodás helyett, aligha lenne olyan devizahiteles, aki pert indítana.

(Folytatjuk a témát!)