Nem csökkennek a történelmi fehér foltok (2. folytatás)

Kockázatos és szuverén lépés vagy jóváhagyott kényszerpálya?

Innen folytatjuk a témát további összefüggésekkel.

Hol tart a hazai történelemtudomány?

A hazai történettudomány e kérdésekkel szinte semmit nem kezd. Azt sem használja fel, ami más forrásokból rendelkezésre áll. Tizenvalahány éve jelent meg egy másik kiváló könyv (az előzőekben Vas Zoltán kötetéről már volt szó), ezúttal külföldön. Vaszilij Mitrohin nyugalmazott KGB alezredes írta egy angol történész, Cristopher Andrew közreműködésével: „A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és nyugaton”. Magyarországon a Talentum kiadónál jelent meg, 2000-ben.

A Mitrohin-archívum borítója. A történészek számára is páratlan információk

A Mitrohin-archívum borítója. A történészek számára is páratlan információk

Mint ismeretes, Mitrohin alezredes a KGB külföldi hírszerző főnökségének volt az irattárosa. Olyan iratok, dokumentumok mentek át a kezén, amelyeket szerinte a világnak meg kellett ismernie. Mivel ezekről értelemszerűen nem volt lehetősége gépi másolatot készíteni, kézzel másolta le. Előbb a cipőjében vitte ki a kézzel írott másolatokat, aztán a táskájában. A papírok a dácsájára kerültek, ahol alumínium tejeskannákba rejtette és a háza alá elásta. Évekig várt az alkalomra, majd már nyugdíjasként

Tallinban kapcsolatba lépett az angol nagykövetséggel és a brit titkosszolgálattal. Bemutatta mintapéldányait, azt kérte, hogy több köbméternyi iratanyagát vigyék ki, őt és családját juttassák ki és kapjon menedékjogot. Mitrohinról a britek éveken át nem szóltak, amíg nem ellenőrizték a papírokat és nem hoztak megfelelő intézkedéseket.

Az iratokról bebizonyosodott, hogy hatalmas értéket képviselnek, számtalan rejtőzködő ügynököt buktattak le, kérdéseket tisztáztak, képet adtak a KGB működéséről és elemzőképességéről. A nyilvánosságra hozható iratokat publikálták évekkel később. Olyan érdekességekkel, mint a Rosenberg házaspárra vonatkozó információk, amelyek cáfolják a kivégzett” házaspár ártatlanságáról harsogott propagandát A dokumentumokból viszont egyértelműen kiderült, hogy részt vettek az atomtitok ellopásában. A kötetnek számtalan közvetett és közvetlen magyar vonatkozású eleme is van.

Mit üzennek a Mitrohin-iratok?

A könyv segítségével közelebb kerülünk pl. a keletnémetek 1989-es kiengedéséhez és ennek áttételes előzményeihez. Meggyőző bizonyítékokat találunk arra, hogy a kiengedésnek a kulcskérdése nem a magyar kormány hozzáállása volt, hanem az aktuális és tulajdonképpen mindmáig megmagyarázatlan motivációjú szovjet álláspont. De mik is voltak ezek az áttételes előzmények?

A lengyel válság tanulságai

A kötet részletesen szól a ’80-as évek eleji lengyelországi eseményekről. Ezek ugyan nem játszottak szerepet a keletnémetek Magyarországról való nyugatra kiengedésében, de a szovjet álláspont módosulásához nyilván hozzájárultak.

Brezsnyev, Andropov, Usztyinov, három marsall a szovjet vezetésben

Brezsnyev, Andropov, Usztyinov, három marsall a szovjet vezetésben

1980 augusztusában a lengyel párt engedélyezte a Szolidaritás működését és egy sor más politikai engedményt tett, például biztosította a sztrájkjogot stb. A szovjetek hamar eljutottak a katonai beavatkozás gondolatáig. Úgy vélték, hogy az 1968-as prágai tavasz óta ez jelenti a legnagyobb fenyegetést a szocialista országok közössége számára. Ezt elhárítandó ezért aztán ők fenyegettek katonai beavatkozással A Mitrohin-iratok szerint viszont L. Janczyszyn lengyel tengernagy figyelmeztetett két szovjet admirálist, hogy ez nem Csehszlovákia, itt patakokban fog folyni a vér, ha bevonulnak. A katonai beavatkozás legfőbb szószólója az archívum szerint, ahogy ez Prága és Budapest idején is történt, Jurij Andropov, a KGB elnöke (1967-1982) volt.

Janczyszyn admirális egy hajón. Üzenetet küldött: ez nem Csehszlovákia!

Janczyszyn admirális egy hajón. Üzenetet küldött: ez nem Csehszlovákia!

A szovjetek – ha nem is jelentették be, de – tulajdonképpen letettek a lengyelországi invázióról, a lengyeleknél igyekeztek elérni a szükségállapot bevezetését. Arra számítottak, hogy ez hamar bekövetkezik, de a lengyel vezetés halogatta a lépést. A szükségállapottal Gorbacsov is egyetértett, ő az előző évben lett a PB tagja, mint a párt mezőgazdasági titkára. A kötetben ez olvasható: „Nyíltan és határozottan kell beszélnünk lengyel barátainkkal. Ez idáig nem tették meg a szükséges lépéseket. Valamiféle védekező helyzetben vannak, és ezt nem tudják már sokáig tartani – a végén még saját magukat döntik meg.”

A szükségállapot kicsikarása

A szükségállapot kicsikarása és ezzel az egypártrendszert fenyegető Szolidaritás kiiktatása lett a cél, miközben folyamatos fenyegetőzéssel tudatosan tartották ébren a katonai beavatkozástól való félelmet. Odáig mentek, hogy a határ mentén felsorakoztattak 18 hadosztályt és az új lengyel pártvezetőnek, Stanislaw Kaniának megmutatták a lengyel városok elfoglalásának tervét. (Minden felső párt-  és állami kinevezésről és visszahívásról a szovjetek döntöttek, adták meg ehhez a szükséges nyomást és szervezést.) A fenyegetőzésnek persze mindig is megvolt realitása – az 1956-os magyarországi, az 1968-as csehszlovákiai és az 1979-es afganisztáni bevonulás után.

A fenyegetés 1980-ban már csak blöff volt, de mindenki elhitte

A szovjetek fenyegetése valószínűleg csak blöff volt, de nagyon komolyan vették a lengyelek. A szovjetek már háborút viseltek Afganisztánban, a lengyelországi belépés minden bizonnyal vérfürdővel járt volna, számolhattak a nyugat gazdasági szankcióival, a Szovjetunió presztízsének radikális csökkenésével. De még egy évnek kellett eltelnie, hogy ezt 1981 decemberében elérjék immár egy új pártfőtitkár, Wojciech Jaruzelski alatt.

Gorbacsov bejelentése

1985-ben Gorbacsov lett a főtitkár. Szinte azonnal az érintettek tudomására hozta, hogy nem lesz többé katonai beavatkozás!

A Mitrohin által lemásolt iratok arról számolnak be, hogy Gorbacsov “pártfőtitkárként már a kelet-európai pártvezetőkkel folytatott legelső megbeszélései némelyikén figyelmeztette őket, többé nem várhatják, hogy a Vörös Hadsereg a segítésükre siessen, ha összekülönböznek honfitársaikkal.” (A kötetben ide került egy lábjegyzet, ami szerint “később még határozottabb formában megtette ezt. 1989 februárjában Moszkvában kijelentette Németh Miklósnak, hogy 1956 ősze soha nem ismétlődhet meg.” Hm…) De folytatom a szerzők leírását: “Gorbacsov hivatalosabb formában is elismételte ugyanezt az üzenetet 1986 novemberében, a KGST-vezetők moszkvai tanácskozásán.”

A Gorbacsov bejelentésre később még visszatérek.

Egy érdekes kapcsolat a mai jelenségekkel

Ez az információ Gorbacsov és a Szovjetunió elköteleződéséről sok mindent (szinte minden ezzel összefüggő fontos kérdést) más megvilágításba helyez, így a keletnémet menekültek kiengedésének kérdését is.

Ennek fényében érdekes megvilágításba kerül Orbán Viktor beszéde is, amit Nagy Imre és mártírtársainak temetésén mondott el. Ez a rövid beszéd nekem pl. már akkor sem tetszett, disszonánsnak, nem odaillőnek éreztem. Viszont mit sem tudtam Gorbacsov elkötelezettségéről, amit, ha ismerek, nem értettem volna, mi is ez. Azon túl, hogy SZDSZ-es eseménnyé változtatták a temetést, igyekeztek kisajátítani az aktust. Dornbach Alajos ötlete volt különben, hogy a velük akkor együtt menetelő Orbán Viktor mondjon beszédet. (A Gorbacsov bejelentéssel szerintem végképp megdől az a legenda is, miszerint az akkori változások az ellenzéknek lennének köszönhetőek. )

Most már a Mitrohin-arhívumot elolvasván, jobban el tudom helyezni a beszédet. Ugyanaz (az ország szempontjából) értelmetlen, az ország szempontjából kontraproduktív irritáció jelenik meg, mint most az ún. gazdasági szabadságharcnál. A cél helyes ugyan, de a módszer azzal teljesen ellentétes. Szűkíti az ország mozgásterét, holott ezt éppen hogy növelni kellene.

Tudott vagy nem tudott róla?

Olyan vagdalkozást, felesleges irritációt látok ebben, ami a meghirdetett céllal teljesen ellentétes hatást eredményezhet. Jelen esetben a szovjet nagykövetségre és a Szovjetunióra való mutogatás, a szovjetellenesség prezentálása (holott ez nem az a Szovjetunió, ami 1956-ot leverte),  a szovjet csapatok kivonásának követelése akkor is hiba, ha Orbán Viktor nem tudott volna Gorbacsov bejelentéséről. (A csapatkivonás kérdését tárgyalásokon és erre felhatalmazott személyeknek lehet megbeszélniük. Nem egy temetésen kell követelni, hanem másutt kell kiszorítani. Személyes tapasztalatból valószínűsítem egyébként, hogy az akkori külügyi és külgazdasági apparátus sokkal inkább védte és képviselte az ország érdekeit a ’80-as években, mint a mai. )

De hogy ne ismerte volna Orbán Viktor Gorbacsov többszöri bejelentését, az ugye nehezen képzelhető el, hiszen Stumpf Istvántól és rajta keresztül az ő apósától, Horváth István nemrég volt belügyminisztertől bizonyára tudhatta. Ha tudta, akkor ezzel csak Gorbacsov és a magyar függetlenség ellenfeleinek kezébe adott ütőkártyát. És éppen Gorbacsov helyzetének meggyengítéséhez, azok kezébe, akik állandóan Gorbacsovhoz szaladtak ún. aktív műveletek kikövetelése céljából. (Ld. később is.)

Személyi változások a SZU-ban és Kelet-Európában

Leonyid Brezsnyev halála (1982. november) után a keményvonalas idős generáció nehezen engedett teret a fiatalabbaknak. Előbb a KGB volt elnöke, Jurij Andropov töltötte be a főtitkári posztot, majd Konsztantyin Csernyenko, Brezsnyev egykori titkárságvezetője, de rossz egészségi állapotuk miatt hamar elhaláloztak.

A politikai bizottság még egy idős politikussal próbálkozott volna, de a kiszemelt Andrej Gromiko nem vállalta. Nyilván ezért cserében  meghosszabbíthatta politikai karrierjét, bár a külügyminiszter posztjáról távoznia kellett. A SZU Legfelsőbb Tanácsának elnöke lehetett csaknem 80 éves korában bekövetkezett haláláig (1989), 1988-ig. Akkor azonban lemondásra késztették. (Ekkortól az elnököt elnöknek hívták. A SZU első és egyben utolsó elnöke Gorbacsov lett.) Gromiko döntése után tehát Gorbacsovot választották meg az SZKP KB főtitkárának, feltehetőleg abban a reményben, hogy Gorbacsov Andropov embereként hasonló politikát fog folytatni. De – ahogy ez gyakran lenni szokott – most sem így történt.

Gorbacsov: akkor

Gorbacsov: akkor

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke, az MSZMP KB volt szovjet referenseként egyik interjújában elmondja, hogy Jurij Andoropov akkori szovjet főtitkár fia tolmácsolta Kádár János számára apja üzenetét: egészségi állapota miatt rövidesen távozik az élők sorából és üzenetét búcsúnak szánja. Kádár János szemébe könnyek gyűltek – Thürmer megemlékezése szerint.

Kádár szerinte nagyon szerette Andropovot, ezért rendült meg a hír hallatán. Úgy vélem, talán inkább azért, mert Andropov után Kádár aligha számíthatott újabb pártfogóra a szovjet vezetésben. Jött Konsztantyin Csernyenko, Leonyid Brezsnyev volt személyi titkára, majd Mihail Gorbacsov.

Itt kell utalnom arra, hogy Gorbacsov “nem rajongott” Kádárért. Thürmer azt is elmondja, hogy Grósz Károly kiküldte a Szovjetunióba, hogy tájékozódjon, mi lenne a szovjetek véleménye Kádár további sorsáról. Kádár ezt az utat megtudta és a repülőtérre küldette emberét, hogy Thürmer elsőnek neki referáljon. Így elsőként tudta meg, hogy menesztése el van döntve.

„A misszió nehéz és kockázatos volt, hiszen Kádár lehetséges utódjának akkor sokan tekintették magukat. Grósznak én hoztam a hírt: a szovjet vezetés úgy ítéli meg, hogy Grósz Károly méltó folytatója lesz Kádár János politikájának, tehát váltást tartottak szükségszerűnek. Nekem a feladat szerint Grósz elvtársnak kellett volna először jelenteni, de Kádár elvtárs megtudta, hogy kint vagyok. ’Hol van Thürmer?’kérdezte, és már a repülőtéren üzenet várt, hogy először hozzá menjek. Elmondtam neki mindent őszintén, majd később Grósz Károlynak is. Szegény Grószt nem dicsérte meg az ’Öreg’ ezért az akcióért, de megértette. Ezt később maga Kádár mondta nekem, amikor már nagybetegen egy este bejött a főtitkári titkárságra.”

Kádár félreállítása

Egy fórumon – egy újságcikk beszámolója szerint – a korábbi szereplők erről is nyilatkoztak:

„Németh Miklós hangsúlyozta azt is, hogy Grósz Károly ’kizárólagos érdeme’ az 1988. ’májusi puccs’, azaz Kádár János félreállítása. ’Azt csak Grósz tudta megcsinálni’ – tette hozzá. Kitért arra is, hogy Kádár János nem szerette Gorbacsovot, a szovjet pártfőtitkárt, s Kádár ’fékezett, behúzta a vitorlákat’, majd ’le is épült szépen’. Kádár azt mondta, hogy ’ez a Gorbacsov a rendszer sírját ássa meg’ – idézte Németh Miklós az MSZMP egykori főtitkárát. Azt pedig Thürmertől is tudjuk, hogy Gorbacsovval egyeztetni kellett a főtitkárváltást.

A volt miniszterelnök – miként fogalmazott – ’elárul egy nagy titkot’ is, mert talán 20 év után már elmondhatja. ’Mariska néni’ (Kádár János felesége) felhívta, s azt mondta, hogy ’a férjem papot akar’ – fogalmazott a volt kormányfő. Ki is ment egy pap, s Kádár gyónt neki, ám hogy mit, azt nyilván csak a pap tudja – jegyezte meg.”

Gorbacsov személyi döntései

Gorbacsov nyilatkozata ellenére a belügyekbe való beavatkozás automatizmusai tovább működtek. Részben azért, mert a szovjetek továbbra is beleszóltak a számukra különösen fontos ügyekbe. Részben azért is, mert a felső párt- és állami vezetés igyekezett eltitkolni, mit mondott Gorbacsov. De azért is, mert a történelmi tapasztalatok alapján (ld. pl. Nyikita Hruscsov félreállítása) és az idő előrehaladtával egyre inkább nem kevesen Gorbacsov bukására számítottak, sőt arra spekuláltak. Ezt fejezhette ki Grósz Károly “billegése”: ide-oda „dőlése”. Előbb fehérterrortól tartott:

Majd ő is (helyesen!) átértékelte 1956-ot:

Magyarországon is voltak olyanok, akik egy ilyen fordulatra készültek. Ezt közelről láthattam, amikor a felső vezetésnek tanácsokat adó GKI Gazdaságkutató Intézet (az intézetről eddig öt helyen, éspedig itt és itt és itt és itt és itt olvashat) vezetőjét eltávozásra késztették, majd kifejezetten balos beállítottságúnak gondolt, azt szimbolizáló személyt kerestek az intézet élére, aki segíthette a kinevező elgondolt politikai karrierjét. (A kinevező Grósz Károly közeli embere volt…) A puccs be is következett, de számukra későn, és el is bukott.

Gorbacsov: ma

Gorbacsov: ma

Gorbacsov igyekezett eltávolítani a politikája számára nem rokonszenves, vagy nem vállalható személyeket. Ezek iránt erős ellenszenvvel bírt, ami a személyi elhatározások meghatározó oka lehetett, Kádáron kívül mások elmozdításában is szerepet játszhatott.

Erich Honeckert és amit képviselt kifejezetten nem szerette, Gobacsovnak a németek kiengedésében és Honecker bukásában nyilván komoly része volt. Aztán ott van Nicolae Ceaușescu, aki ellen puccs és a leszámolás indult egy, a Szovjetunióhoz és minden bizonnyal a KGB-hez szorosan kötődő politikus, Ion Ilieșcu vezérlésével.

Az ellenszenvnek nyilván elsősorban elvi alapjai voltak, olyanok eltávolításához, akár kiiktatásához (Ceaușescu) járulhatott hozzá, akik politikájával ellenségesek voltak és akik egy ellene irányuló esetleges szervezkedéshez támogatást adhattak volna.

Ez egyébként ismét csak arra utal, hogy a be nem avatkozás politikája katonai területre korlátozódott. Posztját csak az a vezető tarthatta meg, aki a szovjetek elvárásainak megfelelő magatartást tanúsított. Nagy Imre lejáratásának kísérlete is ide kapcsolódik (Krjucskov az SZKP KB PB számára összegyűjtötte kompromittáló iratait, az ún. Vologya dossziét Nagy Imre szovjet titkosszolgálati múltjáról, amit Gorbacsovnak 1989. június 16-án adott át. Majd Budapestre hozta azokat, ahol feltehetőleg Gál  Zoltánnak adta át.) Grósz Károly halála előtt készült, de még nem publikált televíziós interjújában arról számolt be, hogy azt tették, amit a KGB forgatókönyve számukra előírt. De ez inkább a korábbiakra vonatkozott. (Ebből természetesen nem következik az ún. Rózsadombi Paktum “valósága” sem.)

Mitrohin szerint a szovjet vezetés számára bebizonyosodott, hogy „a lengyel ellenforradalommal szembeni egyetlen hatékony védelme az 1956-os budapesti, az 1968-as prágai és az 1979-es kabuli eseményekből táplálkozott, de egyre csökkent a hatása. Miután a PB 1980-ban titokban elvetette Varsó katonai megszállását, a politikája blöffre épült, amit nem lehetett a végtelenségig fenntartani.”

Gorbacsov üzenete, amit elrejtettek a nép elől. Katonailag soha többé nem avatkoznak be!

1985-ben – mint már erről szó volt – Gorbacsov lett a főtitkár (és 1988-tól a Szovjetunió elnöke), aki a léggömb kipukkadását előbbre hozta. Közölte a Moszkvába érkező pártvezetőkkel, hogy soha többet nem számíthatnak a budapesti, prágai, kabuli beavatkozások megismétlődésére. „Többé nem várhatnak arra, hogy a Vörös Hadsereg közbeavatkozzon, ha összekülönböznek honfitársaikkal.” Gorbacsov figyelmeztetését megismételte a KGST-országok vezetőinek 1986. novemberi, moszkvai tanácskozásán. A kelet-európai rendszerek vezetői a titkot nem siettek megosztani alattvalóikkal, de csak idő kérdése volt, mikor fedezik fel azt maguktól.

A Mitrohin archívum szerint Gorbacsovnak eszébe nem jutott, hogy ezzel sietteti a kommunista rendszerek bukását. Úgy gondolta, hogy a keményvonalasok bukása után az utódok buzgón fogják másolni Moszkvát és kis Gorbacsovokként biztosítják a stabilitást. „Kevés békeidőben elkövetett számítási hibának voltak ennyire jelentős következményei. Amint új válság bontakozott ki a szovjet blokkban, és világos lett, hogy a Vörös Hadsereg a laktanyáiban marad, ’a szocialista országok közösségének’ meg voltak számlálva a napjai.”

Lengyelországban dőlt el az első dominó

Lengyelországban ütött be először a „mennykő”, sztrájkok kezdődtek, amelyek a Szolidaritás újbóli elismeréséhez és a többpártrendszer megteremtéséhez vezettek. 1989 júniusában megtartották a választásokat, egy olyan választási rendszer alapján, aminek biztosítania kellett volna a kommunisták győzelmét, de úgy, hogy az ellenzék is bejut a parlamentbe. Ehelyett az ellenzék hatalmas győzelmet aratott.

Gorbacsov Honeckerrel

Gorbacsov Honeckerrel

Szeptemberben az NDK fennállásának 40. évfordulójának ünnepségére érkezett Gorbacsov súlyos kritikát fogalmazott meg Honeckerről: „A politikában az élet keményen megbünteti azokat, akik lemaradnak” – mondta Honeckernek. (És az élet vagy inkább Gorbacsov megbüntette…) A szovjet delegáció tagjai ezt a mondást elterjesztették és Honecker hamarosan(két hét alatt) megbukott.

„Gorbacsov még akkor sem riadt vissza, amikor világos lett, hogy Kelet-Európában nemcsak a régi gárda, hanem az egész kommunista rendszer került veszélybe” – írta Mitrohin. Gorbacsov közeli tanácsadója, Alekszendr Jakovlev elutazott a széthulló birodalom fővárosaiba, ahol hirdette: nem fognak beavatkozni. Ezt mondta erről: „Azt mondtam nekik, kérem önöket, mérjék fel a helyzetet, de mindenképpen értsék meg, hogy nem fogjuk bevetni csapatainkat, még ha itt állomásoznak is. A laktanyáikban fognak maradni, és semmilyen körülmények között nem mennek sehová.”

A KGB aktív műveleteit nem engedélyezték

A KGB nehezen nyugodott bele a birodalom elvesztésébe. Mindenféle aktív műveleteket eszelt ki, hogy megakadályozza a kommunista rendszerek bukását, de nem kapott engedélyt a végrehajtásukra. Azt mondták a kelet-európai rendszerek vezetőinek, álljanak ki magukért. Ahogy egy KGB-vezető fogalmazott: „egyszerűen odavetették őket a farkasoknak”.

Ez többnyire túlzás, de néhányszor nem az. Ennek egyik példája az, ami Marcus Wolffal történt, aki korábban az NDK hírszerzésének vezetője volt. (Sulykolt téveszmékből hibás gondolkodási panellek.) A Szovjetunióba menekült, de értésére adták: kívül tágasabb. Gorbacsovnak is írt, de választ nem kapott. Hazaárulásért állították bíróság elé, ahol végül felmentették. (Nem árulhatta el Németországot, mivel két német állam volt, az NDK-hoz viszont hűséges volt.)

Ha pedig ilyenek voltak a viszonyok, hogyan lehetne elképzelni például a Rózsadombi Paktumot? Hogyan lenne lehetséges az, hogy a KGB és mások diktálják a magyar rendszerváltás menetét és ütemét?

Szuverenitás vagy kényszer?

Beszélni kellene arról is, hogy mekkora volt a magyar szuverenitás, illetve milyen szerepet játszott az eseményekben és a magyar közreműködésben a kényszer? A magyar kormány tisztában volt azzal, hogy a Szovjetuniótól függ, mit tehet. Ezzel elvileg nem lehetett problémája, hiszen Gorbacsov végig azt bizonygatta, hogy többet nem fordulhat elő Budapest, Prága vagy Kabul megszállása, hogy soha többé nem avatkoznak be katonailag a szocialista közösség belső ügyeibe. Akkor sem, ha történetesen az adott országban bent vannak a katonáik, ők a laktanyáikban maradnak. Az viszont tény, hogy a szovjet politikától való eltérés – ahogy írtam is –  személyi változásokat, akár fizikai eltávolítást vont maga után, tehát szorosan tartották a gyeplőt. (Ld. Kádár János leváltása, Honecker és Todor Zsivkov, valamint Gustav Husak menesztése, Ceausescu „félreállítása” és kivégzése, hogy a legismertebbeket említsük.)

Mindenhez engedélyt kértek

A magyar vezető egyébként mindenhez engedélyt kért.

Ahogy Németh Miklós maga fenti interjújában elmondta, Kohl kancellárt nem elégítette ki, hogy a magyar kormány döntött a németek kiengedéséről, megkérdezte, tud-e erről Gorbacsov, majd azonnal ellenőrizte. Ugyancsak Németh Miklóstól lehet tudni, amit különben „sejtettünk”, hogy a vasfüggöny lebontását „megbeszélte” Gorbacsovval.

A keményvonalasok

Mindez addig nyilván így marad, amíg Gorbacsov a Szovjetunió vezetője és ebben nem is korlátozzák. Ugyanakkor kezdettől fogva felmerült annak esélye, hogy a keményvonalasok a Szovjetunióban ellenlépéseket tesznek. Erre számítottak a magyar keményvonalasok is, akik biztosak voltak egy baloldali fordulatban és Gorbacsov elmozdításában. Ez a fellépés meg is történt, igaz, dilettáns módon és csak 1991-ben. A moszkvai puccs ugyan nem fordította vissza a nemzetközi folyamatokat, de Gorbacsov pályafutásának és a Szovjetunió történelmének véget vetett.

Vlagyimir Krjucskov hadseregtábornok, a KGB elnöke (1988-1991), a puccs szervezője

Vlagyimir Krjucskov hadseregtábornok, a KGB elnöke (1988-1991), a puccs szervezője

Vlagyimir Krjucskovot három évre az elvetélt puccs után lecsukták, 2000-től 2006-ig egykori beosztottjának, Vlagyimir Putyin elnöknek, egykori alezredesnek volt állambiztonsági ügyekben tanácsadója. (Csak az érdekesség kedvéért: a Vlagyimir nevet a szülők annak idején Vlagyimir Leninre való tekintettel adták szívesen gyermekeiknek.) A Kreml-beli ünnepi eseményekre 2000-től meghívták.  Egyetértettek abban, hogy  a SZU széthullása nagy hiba volt, nyilván abban is, hogy a volt szocialista országok kiengedése a közösségből ugyancsak.

A magyar kormány kényszerhelyzetben volt, mindenképpen meg kellett oldania a kérdést

A Magyarországra érkezett keletnémet menekültek növekvő tömege ugyanakkor a cselekvés felé nyomta a kormányt, hiszen a menekültáradat egyre nagyobb problémát okozott gazdasági, politikai és környezetvédelmi tekintetben is. Mit lehetett tenni? Volt, ami elméletileg sem vetődhetett fel, de volt, ami valóságos és realizálható megoldásnak látszott.

A határnyitás. Csak a véletlen óvott meg a tragédiától

A keletnémetek kiadása az NDK hatóságainak természetesen több oknál fogva nem vetődhetett fel. Az NDK dogmatikus politikája és szüntelen intrikái miatt sem. A legjelentősebb ok viszont az volt, hogy egy ilyen lépés embertelensége miatt vállalhatatlan volt, nem csak értelmetlen. Ráadásul igen kellemetlen helyzetbe hozta volna a magyar kormányt, és szembeállította volna egyik fő partnerével, az NSZK-val. Maradt tehát a másik megoldás, ami a gondokat gyorsan megoldhatta: a határnyitás. A keletnémet menekültek elkeseredettségét és elszántságát jól mutatta a páneurópai piknik történése, több csoportjuk áttörése Ausztria területére.

A szerencse óvta meg a kormányt a nemzetközi megrázkódtatástól, hiszen nem vonták vissza a határőrök tűzparancsát. A határőr parancsnok helyzetfelismerésén múlt, hogy ekkor nem történt katasztrófa.

Elhatározták a határnyitást, amit egyeztettek a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel és persze a szovjetekkel.  Marcus Wolf volt NDK-s hírszerző főnök  könyvében leírja, hogy Honeckert Németh Miklós felhívta és Honecker – bár nem értett egyet a várható fejleményekkel –, belenyugodott, megértette. (Biztosan kérte Gorbacsov közbelépését és a magyarokkal szemben nyomás gyakorlását.) A szovjetek viszont nem ellenezték a lépést, amit lehet, hogy nem értettek, de okát nem firtatták. Tehát zöld utat kapott a megoldás, a határnyitás.  (Az éleslátásra) jellemző módon – ahogy Németh Miklós ezt évekkel később elmondta – nem gondoltak arra, hogy ezzel világpolitikát írnak és hogy szétesik a keleti tömb.

Kovács László is visszaemlékezett

Az 1989. szeptember 10-i határnyitással kapcsolatban nemrég Kovács László akkori külügyminisztériumi államtitkár visszaemlékezett arra, hogy akkoriban már több tízezer NDK-s turista, illetve menekült tartózkodott Magyarországon. A magyar kormány abban az időben már tudatában volt annak, hogy a két német állam közötti tárgyalások nem járnak eredménnyel, ezért lépnie kellett. Ezt megelőzően a várható szovjet reagálást igyekeztek mindenekelőtt kipuhatolni, és Gorbacsov válasza az volt, hogy a menekültek ügyének megoldása a két német állam és Magyarország dolga. „Azaz egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be” – tette hozzá, utalva arra, hogy a Németh Miklós vezette kormány a Külügyminisztérium javaslatára ezt követően döntött az 1989. szeptember 10-i határnyitásról. (Vajon Kovács László nem tudott arról, amit Gorbacsov 1985-től sokszor elmondott?)

„Akkor még nem reméltük, hogy a fal leomlik. A fal leomlása és az újraegyesítés olyan bónusz volt, aminek nagyon örültünk” – jelentette ki Kovács László, aki úgy értékelte: az 1989. augusztus 19-20-i páneurópai piknik ’bátor civil kezdeményezés’ volt, de a hivatalos határnyitást szeptember 10. jelentette.

Mit mutatnak a fontos dátumok?

A szovjet visszavonulás magyarázata a csillagháború elvesztése, belerokkanás a fegyverkezési versenybe és Afganisztánba. Ennek ellenére nem szükségszerű, hogy így alakultak az események.

A magyar vezetésnek ebben nem alakító, hanem inkább alkalmazkodó szerepe volt. Ennek következménye, hogy nem tudtunk sem tőkét kovácsolni, sem nem voltunk képesek helyzetünket könnyíteni a németek kiengedése révén, nem kaptunk segítséget a gazdaság megújításához.

De következménye az is, hogy a németek és mások Gorbacsovnak és Bushnak tulajdonítják a történteket, amiben a roppant gyenge magyar kommunikációnak és persze a hivatalos (enervált) álláspontnak is nyilván szerepe van. A dátumokból az is kiderül, hogy a máltai találkozó aligha játszott szerepet a volt szocialista országok kiengedésében a szovjet érdekszférából, annak fő kérdése (talán az egyetlen kérdése) a két német állam egyesítése lehetett. Ez megint a magyar szerep leértékelését eredményezi a külföld szemében.

Tulajdonképpen véletlenen múlt, hogy így alakultak a dolgok, főleg hogy eddig hivatalban volt képes maradni Gorbacsov. 1991 augusztusában (22 éve) történt az egyébként sikertelen, de veszélyes puccs a Szovjetunióban. Versenyfutás volt az idővel: a szélsőbal szervezkedett. Magyarországon is. Ezzel történelmi esély nyílt a szabadságra és a demokráciára, a függetlenségre, a jólétre, amivel az elit nem tudott élni. Talán,  mert nem is akart: inkább új gazdát keresett.

Az események idején hivatalban volt magyar vezetésről mégis elmondható, hogy jól helytállt, hiszen felismerte, hogy az ország érdekében mit kell tennie és ennek megfelelően intézte az ügyeket.

Rátérve a dátumokra

1988:  Grósz Károly váltotta Kádárt. Grósz Károly  1988-ban az USA-ba utazott (július 20–22.), ahol több ígéretet tett.
1989:  Pozsgay nyilatkozata – 1956-ban népfelkelés volt (1989. január 28.)
A Szovjetunióban: a szovjet hadsereg végleg elhagyja Afganisztánt (február 15.)
Az ellenzéki kerekasztal kezdete (március 22.)
Lengyelországban: a kerekasztal tárgyalásokon megállapodás a „szabad” választásokról (április 5.)
Lengyelország. Választások és a Szolidaritás kiütéses győzelme (június 4.)
Nagy Imre és társai temetése (június 16.)
Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszter részvétele a vasfüggöny bontásában)
Nagy Imre rehabilitálása és Kádár János halála (július 7.)
Bush Budapesten (július)
Páneurópai piknik (1989. augusztus 19.)
A harmadik köztársaság kikiáltása (október 23.)
Keletnémetek kiengedése (1989. szeptember 11.)
Még mindig Magyarországon: a kerekasztal tárgyalások befejezése (szeptember 18.  Az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá!
NDK: a 40. évforduló ünnepségei, Gorbacsov üzen Honeckernek (október 6–7.)
NDK: Honecker lemond (október 18.)
NDK: megkezdik a berlini fal lebontását (november 10.)
NDK: Helmuth Kohl előterjeszti a két német állam egyesüléséről szóló javaslatot (novemer 28.)
Bulgária: Todor Zsivkov lemondatása moszkvai segédlettel (november 10.)
Négy igenes népszavazás (november 26.)
Románia: Ceausescu menekülése (december 21.)
Gorbacsov – Bush találkozó, Málta (december 2-3.)
Csehszlovákia: Gustav Husak bukása (december 29.)
Különbség a (közvetlen) katonai beavatkozás tekintetében. A SZU-n belüli tagországok kiválásánál viszont nem tartja magát ehhez a politikához. Ld. Grúzia, Lettország stb. (Sortűz a tallini tv-toronynál .)

 

One response to “Nem csökkennek a történelmi fehér foltok (2. folytatás)

  1. Visszajelzés: Ismét a történelmi fehér foltokról. Ezúttal a 25. évfordulóra | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.