Nem csökkennek a történelmi fehér foltok (1. folytatás)

Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája

(Magyar közmondás)

Folytatjuk a másfél hete kezdett témát. A történelmi fehér foltok fennmaradása és újak keletkezése egyaránt utal deformitásokra, manipulációs szándékra, elmaradt rendszerváltásra, „zavartalanul” érvényesített, az ország szempontjából viszont elfogadhatatlan mögöttes érdekekre és szükségképpen hibás helyzetértékelésekre és következtetésekre. Ezekből pedig bőven származnak komoly erkölcsi, de hatalmas anyagi károk is. Elég nyilvánvaló, ha az ország érdekeit nézzük és nem valamilyen kivételezett csoportét, akkor nem a virtuális, konstruált „történelemből”, ahogy ez ma is jellemző, hanem a valóságosból kellene kiindulni. Ehhez persze nyilván friss szemmel és prekoncepció nélkül fel kellene tárni a fehér foltokat. Sok más mellett a történelmi értékelés súlyos zavarai is  az egyik magyarázat arra, miért nem kerülünk ki gondjaink hálójából, miért maradunk le, miért nem tudunk jól tárgyalni nemzetközi partnereinkkel, miért nem érezzük, hogy ennek vitelére alkalmas személyt kellene kinevezni, miért nem vagyunk olyan hatékonyak sem, mint nemrég még hozzánk képest esélytelen szomszédaink. Miért maradt Magyarország kompország (ahogy Ady írta: komp-ország), ami még mindig nem volt képes átérni a „túlpartra”, áttételesen tehát egy új rendszerbe? A szimbolikus átkelés egy túlhaladott rendszerből kezdődött, ami a hosszú „utazáson” viszont már zűrzavaros viszonyokká, rezsimmé vált. Jellemző, hogy Bajnai Gordon nem működőképes és hatékony rendszert, hanem rezsimváltást (?!) akar. Akkor is sajnálatos, ha – mint sokszor máskor – rosszul fejezte volna ki magát.

Bajnai Gordon: rezsimváltást! Rezsimváltást?!

Bajnai Gordon: rezsimváltást! Rezsimváltást?!

Lehetett-e volna gazdasági haszna (az országnak is!) a németek kiengedéséből?

Az előbbi kérdések mellett nincs feltárva az sem, vajon ki lehetett volna-e hozni az ország számára valami gazdasági hasznot az akcióból? Németh Miklós 2009-ben elmondta véleményét: ő nem akart fejpénzt (?!) kérni a kiengedett németekre.

Mellesleg megjegyzem, hogy Németh Miklós fejlődése gyors és egyenes vonalú volt: hamar eljutott a negatív értékelésétől (ellenforradalmi terrorlázadás lett volna, ahogy ezt az előző részben közölt videóban elmondja) a németek kiengedése fölötti lelkendezésig.  Hogy ne kelljen keresgélni, ismét beágyazom:

A fejpénzhez visszatérve, ezért őt meg szokták bírálni ugyan, de ma sem tenne másként. Ez is elgondolkodtató, hiszen nekem pl. eszembe nem jutott volna a fejpénz, valamiféle feltétel a kiengedésért. Nemcsak a jó ízlés okán, hanem mert nem tőlünk függött, ami történt. Akitől függött, az a Szovjetunió volt, ami kért is ezért ezt-azt. . A Szovjetunió a németországi kivonulásért pl. 10 ezer lakás felépítését támasztotta feltételként.

Nem a fejpénzt, hanem mást lehetett és kellett volna szóba hozni!

Azt, hogy a szabadságuktól megfosztott és szabadságukat visszakapott országoknak a gazdaság átalakításához ugyanúgy meg kellett volna kapniuk a nyugattól az anyagi segítséget, ahogy azt Európa szerencsésebb része a Marshall-segély formájában megkapta. A háborús vesztes, a háborút kirobbantó németek is. A Marshall-segély szükségességéről nem volt nehéz meggyőzni a háború után a nyugati hatalmakat, nyilván most sem lett volna az.

Legalább a hitelek visszafizetését el lehetett volna engedni számunkra, sőt szerintem ezt további segítséggel meg lehetett, kellett volna toldani. Sajnos elég egyértelmű, hogy a magyar vezetés – legalábbis az ország szempontjából – nem volt elég ügyes. Talán az volt a baj, hogy elhitte: ő engedte ki a németeket! Ebből jöhetett a hibás okoskodás: nem kérhetünk ezért pénzt, szerintük fejpénzt. Ha felfogja, hogy ő csak eszköz volt, talán eszébe jutott volna, hogy az átmenet sikeréhez kérjen pénzügyi támogatást. Egy új Marshall-segélyt. De még ma is azt lehet hallani (ld. Bajnai berlini monológja), hogy az érdemekből nem lehet a végtelenségig megélni. De hát eddig talán ebből éltünk?

Miért vannak fehér foltok?

Ha lett volna rendszerváltás, az nyilván a történelemtudományra is kiterjedt volna. A kutatók figyelme a korábban nem tanácsolt vagy éppen tiltott témák felé fordult volna. Végre lehetne kutatni és – mivel ugye rendszerváltás volt – elvileg hozzáférhetővé kellett, hogy váljanak a korábban még adminisztratíve tiltott források. Például a Nagy Imre per anyaga, amit nem a bíróságon, hanem a Belügyminisztériumban irattároztak, miközben akkor is az igazságszolgáltatás függetlenségét magasztalták.

De mégsem következett be a történelemtudományban és -oktatásban érdemi változás, a homályok és a lyukak fennmaradtak. Egyik levelezőm, barátom véleménye szerint ennek oka a szabadkőművesek munkálkodásának eredménye. Arra is megvan a válasza, hogy ez miért nem jellemző minden hasonló múltú országra. Szerinte valamiért, ő sem tudja, konkrétan miért, kiválasztották Magyarországot…

Ezzel az okoskodással nemcsak az a bajom, összeesküvés elmélet illata van, mivel nincs realitása, hanem az is, hogy ez az elmélet mentesíti a magyar uralkodó elitet a felelősség alól. Holott a felelőssége az elsődleges, az is az ő felelőssége, ha informális módon egyezkedik, enged bizonyos csoportoknak, bár a hatalom az ő kezében van. Ángyán Józseftől és másoktól eltérően olyan kormányzati tapasztalataim vannak, amelyek teljesen egyértelműek és megalapozottak. Úgy vélem, hogy inkább beleláttam a kormányzati munkába, mint ők, hiszen gyakorlatilag a kormány tagja voltam az akkori legnagyobb minisztériumból. Meggyőződtem arról, hogy a formálisan nem függő helyzetű Magyarországon a legfőbb hatalom nem a bankok, nem az energiaszolgáltatók, nem a külföld, hanem az aktuális kormány és főleg annak miniszterelnöke. Az egyetlen kérdés, hogy ő élni akar-e ezzel. Gyurcsány Ferenc egyik ATV-s interjújában a devizahitelesek problémáival kapcsolatban a bankok nagyobb belátására apellált, miközben leszögezte, hogy a bankok roppant befolyással rendelkeznek. Ő tehát az én olvasatomban nem óhajtott és óhajtana élni kormányzati erejével  a bankok esetében.

Durva összeférhetetlenségek: szabadkőműves politikusok

Nem tartom ugyanakkor fenntarthatónak, hogy egy demokratikusnak nevezett országban vagy ilyen országok nemzetközi szervezetében politikusok vagy tisztségviselők kapcsolatban legyenek titkos informális szervezetekkel és ott eltitkolt tevékenységet folytassanak.

Ha a politikusoknak ilyen titkos tagságuk van, akkor ezzel ne dicsekedjenek, hanem sürgősen lépjenek onnan ki. Tiltsák meg számukra az ilyen tagságot. Ma a pártvezetők többsége Orbán Viktortól Mesterházy Attiláig és a volt miniszterelnök Boross Péterig bent csücsül valamelyik páholyban, ami egyenesen meghökkentő. Ez ugyanis szinte kínálja a nyilvános politikába való informális beavatkozás vagy a mutyizás lehetőségét. A magyar gyakorlat ugyan nem egyedülálló, de elfogadhatatlan. Megdöbbenéssel olvastam, hogy az EB elnöke, José Manuel Barroso és egyik biztosa és alelnöke, Viviane Reding a szigorúan titkos és informális Bildenberg csoport ülésére kapott meghívót és ott az alapjogi biztos asszony állítólag Magyarországról és a közelgő választásokkal kapcsolatos EU-s „teendőkről” is beszélt. A Bildenberg csoportnak olyan tagjai voltak, vannak, mint Martonyi János, Bokros Lajos és Surányi György.

Reding és Barroso

Reding és Barroso

A történelmi fehér foltok a felemás átalakulás következményei

A gyakran tapasztalható történelmi homály nyilvánvalóan összefüggésben van a hatalmi elit mítoszteremtési és a történelmi érdemeket kisajátító törekvéseivel. Kié legyen 1956, amiből az új „rendszer” levezeti önmagát? – ez lenne a kiindulópont. Kié tehát 1956? A szocialistáké vagy az ellenzéké? Félreértés ne essék: örökségként, hivatkozási alapként és nem a gondolatok ápolójaként. Bár az ún. rendszerváltás a volt állampárttól függött, ha tetszik, annak az érdeme, az ellenzéki pártok egy része kezdettől igyekezett önmagának biztosítani az ebben való érdemeket és kirekeszteni a többieket. Úgy téve, mintha rendkívül erőteljesnek feltüntetett ellenzéki tevékenységük eredménye lett volna az állítólagos rendszerváltás. A mítoszteremtésben és a kutatóintézetek alapításában, a kutatási irányok megjelölésében, bizonyos témák kerülésében (elfelejtetésében), tévhitek és fehér foltok fenntartásában, zsigeri gyűlölködésekkel való helyettesítésben az egyik volt parlamenti pártot tudnám mindenekelőtt megjelölni, bár szinte mindegyik párt törekedett a történelmi értékelés befolyásolására. A történelmi fehér foltok felszámolása pedig azért nem vonzó, mert kikezdheti a hamis mítoszokat.

Két történelmi fehér foltról esett eddig szó

Két történelmi fehér foltról volt az előzőekben szó; mindkettővel kapcsolatban zavaros a hatalmi elit álláspontja. Az egyik fehér folt 1956, amiből feltáratlansága és a róla való tulajdonképpen szemérmes hallgatás, erőtlen propaganda ellenére le akarják vezetni a rendszerváltást, ami viszont „nem biztos”, hogy „megvalósult”. Amit kaptunk helyette, az valami más volt, éppen hogy nem rendszerváltás, hanem hatalomátmentés. Vagy gazdacsere, vagy álarcváltás.

Az előzménynek választott eseményhez, 1956-hoz a hatalom viszonya kényszeredettnek tűnik, de semmiképpen nem lelkes. Ugyan kisajátítja önmagának, de mégsem akar azonosulni vele, illetve felvállalni azt, amit jelenthet. Ebből következik a történelmi oktatás változatlansága egy állítólagos rendszerváltás után, az ímmel-ámmal oktatás, a kutatások tendenciózusságához való asszisztálás, a fehér foltok „békén hagyása” és 1956 nemzetközi jelentőségének gyatra bemutatása. Így került ki a német egység előzményei és a szovjet birodalom széthullásának okai közül a legjelentősebb esemény, 1956. Ami akkor a nemzetközi kommunista mozgalomban is törést okozott. 2009-ben viszont a magyar kormány miniszterelnökének, Bajnai Gordonnak vagy a németeket formálisan kiengedő Németh Miklósnak eszébe nem jutott 1956-ra, mint fő előzményre felhívni a figyelmet. Ha már maguktól nem jutott eszükbe a vendéglátóknak és a vendégeknek.

Egy rendszer (egyébként kulisszának is látszó) kulisszái mögött valójában egy rezsim uralja az országot. Bár erre nem szoktunk gondolni, de a különbség óriási és nem csak a kicsengésben. A rendszerben normatív szabályok orientálnak, egyben védenek is, a rezsimben viszont az ötletelés, az önkény és a kézi vezérlés rángat ide-oda, tesz kiszolgáltatottá. A kialakított rendszerbe ritkán nyúlnak bele, hagyják működni a polgárokat, vállalkozókat. A rezsimben lázas törvénykezés folyik, hogy a zűrzavaros kormányzás és a rekvirálások törvényességének fenntartsák a látszatát. (Hogy mi is zajlott/zajlik le nálunk, Magyarországon, arról írtam a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben, aminek megállapításai változatlanul időszerűek.)

Érdekérvényesítés – alapfokon. Tulajdonképpen sehogy

A magyar érdekek képviseletével láthatóan komoly gondok vannak. A legfőbb probléma a minden (mindkét?)  oldalról rossz megközelítés, amit részben legalábbis a valós történelmi ismeretek hiánya is magyarázhat. Az egyik oldalon (balliberálisok) a „lefekvés” vagy a feltartott kéz, a másikon (fiatal demokraták) a felesleges irritáció. Nyilván másra lenne szükség: az érdekképviselet látványos hiánya és imitálása helyett érdemi érdekképviseletre, szívós tárgyalásokra, elgondolásokra. A függetlenség és a mozgástér megtartására, sőt bővítésére. És az esetleges mutyizás kiiktatására. (Ld. pl. moszkvai kereskedelmi kirendeltség, Malév, Mol-részvények, magas gázár stb.)

Az előző írásban  több példát is felhoztam a magyar-orosz kapcsolatok hibás alakítására. Az orosz állami partnert általában nem ismerik, nem tudják, hogy – a szovjet korszakhoz hasonlóan – általában nem lehetséges a kölcsönös előnyök elérése. A magatartás ma is birodalmi. Csak akkor lehet velük jó üzletet kötni, ha politikai érdekek állnak a háttérben, ha politika befolyást lehet szerezni. Ilyenkor akár a számukra előnytelen üzlet sem akadály. Pl. a falklandi háború alatt és azt követően a magyar baromfit a szovjetek nem vásárolták, holott a vásárlók azt keresték, helyette ehetetlen, vattaízű, argentin csirkével árasztották el a szovjet piacot és légi járataikat. Ha nincs nyomós politikai érdek, akkor ők szeretnek jól járni és nagyon., amiből következően nagyon fel kellene kötni a gatyát, hogy nem járjunk nagyon rosszul Többnyire nem kötik fel és nagyon rosszul járunk. Gondoljunk pl. a MOL-lal közösen épített olajvezetékre vagy arra, hogy Magyarországnak 30 százalékkal drágábban adják el a földgázt, mint régi EU-s tagországi partnereiknek. De gondolhatunk a Malév megvásárlására, a Dunaferre, a moszkvai kereskedelmi kirendeltségre stb.

Egy harmadik történelmi fehér folt és elhallgatott esemény egy összevetés kedvéért

Sajnálatos módon tele vagyunk történelmi fehér foltokkal. Ilyen a lengyel katonák és egyéb menekültek befogadása is, ami a második világháború elején történt. Nagyjából 100 ezer lengyelt fogadott be a magyar kormány, annak ellenére, hogy szövetségese, a nyomasztóan nagy erőt képviselő Németország egyáltalán nem volt közömbös az akciót illetően. Olyan katonákat fogadott be Magyarország, akik a németekkel harcban álltak és akikről tudni lehetett, hogy csatlakozni fognak a szövetséges haderőkhöz, tehát újból bevethetőek lesznek. A magyar hatóságok nem is gördítettek akadályt a lengyelek továbbutazása előtt és mintegy a felük folytatta a harcot a német hadsereg ellen. A lengyelek számára iskolákat létesítettek, a tisztek megtarthatták oldalfegyvereiket, eltartották ezt a hatalmas embertömeget stb.  Ezt az állapotot a magyar állam az ország megszállásáig tudta biztosítani, akkor megindult a németek és a nyilasok részéről a lengyelek üldözése. Ezt a magyar állam ezután is igyekezett fékezni és megakadályozni, katonái bevetésével is.

A kiforgatott valóság: egy újra és újra játszott méltatlan játszma

Évtizedeken át nem nagyon lehetett hallani erről a lenyűgöző gesztusról, kiállásról, később is csak igen mértéktartó információk jelentek meg, sok minden jelenleg sincs feltárva. És ma is sokan vannak Magyarországon, akik egyáltalán nem tudnak róla. Az elhallgatás mögött nyilván az áll, hogy a lengyelek befogadásának ténye tarthatatlanná teszi azt a rákosista-kádárista történelemfelfogást, ami a korszakra és Horthy Miklós kormányzó megítélésre vonatkozik, és ami sajnos ma is dominál, sőt mintha egyre harsányabb lenne. Én szüleim jóvoltából tudtam a lengyelek megmentéséről, mégsem változtatta meg egy ideig az iskolában belém itatott szélsőséges és valótlan véleményt.

Általános és középiskolás koromban – ahogy ezt ma is teszik a nebulókkal – az iskola arra nevelt, hogy lesújtó véleményem legyen Horthy Miklósról és a Horthy-korszakról, ítéljem el őket. Otthon pedig sajnos tulajdonképpen felmondtam ezeket a gyalázkodásokat – szüleim őszinte megdöbbentésére. Ők ugyanis ezt egészen másként látták és ismerték. Érdekes módon 1956-ot mindig úgy láttam, ahogy ma: forradalomnak, de Horthy – nyilván a személyes tapasztalatok hiányában – nehezen került a helyére. Később aztán végére akartam járni a dolognak, magam akartam kialakítani a véleményemet. Sok mindent felkutattam, elolvastam és nagyon elszégyelltem magam.  Horthy szerepe azonban nem akar a közvélemény előtt nyugvópontra kerülni, azóta is előveszik időről időre a hamisan, a tényekkel ellentétesen beállított verziót és a különböző alaptalan képzelgéseket.

Taktikai befeketítés és provokálás

Főleg arról van szó, hogy Horthynak a holokausztban játszott szerepét a tényekkel ellentétesen állítják be, ahogy ezt évtizedeken keresztül tették az oktatók és a kutatók. Nem mindegy az, hogy valaki ellene tesz, komoly veszélyeket vállalva, vagy kiszolgálja azt. A tényekből és a bizonyítékokból jó sok van, például Horthy menyének, Horthy István özvegyének visszaemlékezéseiben 22 oldalon vannak összegyűjtve és felsorolva, vagy Horthy emlékirataiban is legalább 10 oldalon. Olyan tények is, hogy Horthy Miklós megélhetéséről az emigrációban a hálás zsidók gondoskodtak. Vagy elolvasható a Magyarországi Zsidó Tanács vezetőinek nyilatkozata: ki mentette meg a budapesti zsidóságot a deportálástól, illetve hogy milyen rendszeres és konstruktív kapcsolataik voltak a kormányzóval.

Azért kíváncsi vagyok: meg tudnának-e nevezni olyan politikust, aki jobban kiállt volna az ország érdekében, mint Horthy ezekben a nagyon kemény időkben? Kádár, vagy Gyurcsány, vagy Orbán, vagy talán Bajnai? Talán éppen Megyó? (Medgyessy Péter?) Netán Sólyom László?

Vita helyett kinyilatkoztatják a régi valótlanságokat

A tények ellenére nehéz az igazság mellett kiállni, hiszen az, aki ezt teszi, Horthyhoz hasonló minősítésekre biztosan számíthat. A tények ugyanis itt sem szoktak számítani. De aki nem veti fel ellenvéleményét, azt is meg szokták címkézni, hiszen gyorsan el szoktak jutni az „ítéletalkotók” a magyarok és a magyar nép sértegetéséig.

Semmivel nem lehet jobban szembeállítani a társadalom csoportjait, mint rágalmazással; ez pedig a kiváltott gyűlölködés miatt lehetetlenné teszi a társadalmi összefogást a választások kérdésében is. Azon túl is, hogy elképzelések nélkül nyilván eleve nem lehet miben összefogni. Nagy kérdés, hogy a balliberális ellenzék komolyan gondolhatja és komolyan gondolja-e a kormányváltást? Vagy csak a parlamenti mandátumokért folyik a pártokon belül a küzdelem és erre ez is jó és ez is elég.

Két tett összehasonlítása

A lengyelek beengedése és kiengedése konfliktust hozott létre, Magyarország nyomás alá került. De nemcsak lengyeleket engedtek be, hanem zsidókat is Szlovákiából, ahol kezdettől üldözték a zsidókat és elhurcolták őket. 35–40 ezer szlovákiai zsidó lelt menedékre Magyarországon. 3–4 ezer angol és francia katonát rejtegettek és juttattak ki Jugoszlávia felé, hogy elkerüljék a fogságot és visszakerüljenek a harcoló csapatokhoz. A magyarok kiállása ekkor sem hozott még belátást sem az országnak Ennek a sikertelenségnek az okát a magyar állam gyenge érdekérvényesítő képességében és alázatos tárgyalásában kell keresni.

A németek kiengedése 1989-ben viszont rizikómentes lépés volt (az illetékes nagyhatalom közömbös volt) és rövid ideig kötötte le a figyelmet, a lengyelek befogadását követően viszont éveken át nyitva maradt a beavatkozás lehetősége.

Gondoljuk el, hogy ez mekkora tett volt, hiszen a Kádár-korszakban nem volt olyan szovjet döntés, amire ne ugrottak volna a „mieink”, akármennyire is ellentétes volt ez az ország érdekeivel. 1968-ban másokkal együtt megszálltuk Csehszlovákiát, megszakítottuk szovjet nyomásra a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, Carlos számára lehetővé tette a magyar állam, hogy terrorista társaival nálunk pihenje ki akcióit, ki tudja, mekkora pénzeket vittek ki táskában pártvezetőink Moszkvába a külföldi kommunista pártok támogatására, lemondtuk, bojkottáltuk a los angelesi olimpiát, beengedtük a szovjet atomfegyvereket Magyarország területére és ezzel célponttá tettük az országot stb. Ha a szovjet nyomás  a német kérdésben is fennállt volna, vagy csak a megoldással nem értettek volna egyet, mást akartak volna, a németek sem távozhattak volna  nyugat felé. Ilyen módon kell megítélni e tett értékét.

Mintha büntetni akartak volna

A rendszerváltás két fő indokát, a szabadságot és a jólétet, ami miatt a lakosság a rendszerváltást óhajtotta, a „rendszerváltók” többsége nem szereti. (No nem önmaga, hanem mások számára.) Ezért is kaphattuk a rendszerváltás helyetti változásokat úgy, mintha büntetni akartak volna. Ahogy a polgári filozófia és a polgári közgazdaságtan oktatását a közgázon. Imigyen: 1956-ban ezt akartátok tanulni, nos most ne panaszkodjatok – mondták a tanárok a ’60-as évek végén, amikor a jegyzetek hiányát és az előadások zavarosságát kifogásoltuk. Most is azt mondják: ezt akartátok, nos megkaptátok! Mert a kapitalizmus az ilyen! – szokták mondani. De nyilván nem tudják, hogy milyen, mert az, ami itt van, az nem kapitalizmus. Túl fejlettnek tartják egyesek a piaci viszonyokat, holott azok még ki sem alakultak a gazdaságban, mivel a kormányok ezt nem engedték. Vannak, akik a szabadság és az emberi jogok helyett a demokráciáról locsognak, de meg nem tudnák mondani, mit értenek alatta. Ahogy a rezsim fogalmát sem tudnák megmagyarázni.

1956-ot sem szeretik, bár egyetlen nemzeti ünnepünket sem szeretik

Ha szeretnék, akkor ismernék, mi történt és azt ünnepelnék. Nem önmagukat és nem az eseményhez nem illő módon saját politikájukat dicsérgetnék, nem önmagukról beszélnének ezen a napon a nemzeti ünnepre hivatkozva. Vagy pl. Nagy Imre kivégzésének napjához kapcsolódva.

 Erőszak és koncepciós perek

1956-ot annyira nem szeretik, hogy 2006-ban ez lett a mindaddig erőszakmentes, békés „rendszerváltás” vége. Ha nem is volt rendszerváltás, de legalább békés volt 2006-ig. Mármint tömegméretekben, többek számára azonban addig sem volt békés, mert az állítólagos rendszerváltás ellenére politikai indíttatású perek indultak. Ahogy ezt nevezzük: koncepciós eljárások, amelyek ugye elképzelhetetlenek lennének egy olyan országban, ahol rendszerváltás történt volna. (Bizonyítékok pl. a honlapomon, blogomban, könyveimben, televíziós beszélgetésekben, tárgyalási jegyzőkönyvekben és ki nem adott hangszalagokban.)

A volt helyettes legfőbb ügyész üzenete a rendszerváltás reményében

1989-ben lassan megkezdődött az 1956-os kivégzettek exhumálása és az akkori vezetés végül engedett annak a követelésnek, hogy a bíróság vizsgálja felül Nagy Imre és társai ítéleteit. Ekkor nyilatkozott Dr. Nyíri Sándor, a helyettes legfőbb ügyész. Jó lett volna, ha az utódok ezt megfogadják. Az A Hétnek tett tanulságos nyilatkozatából idézek, ami a Nagy Imre-perről szól, annak előkészítéséről is, de nemcsak arról, hanem a tanulságokról is:

„Ma tényként lehet megállapítani, hogy 1957-ben, 1958-ban az akkori politikai és az akkori államvezetés együtt döntött úgy, hogy ebből ügy legyen. Ma, amikor a politika és az állam elválik egymástól, ez utóbbi közé sorolom az ügyészi szervezetet is, ezeket a kérdéseket (Tehát a per kérdéseit. – Sz. B.) önállóan kell megítélni. Az igazságszolgáltatás felelős a saját feladataiért. A ma jogász félmunkát, silány munkát nem végezhet. A ma jogászának, amikor ez a feladat jutott (Mármint a perújrafelvétel. – Sz. B.), akkor ezt olyan felelősséggel kell kézbe venni, amely történelmet csinálhat az elkövetkező évtizedekben. Én legalábbis így állok ehhez hozzá..

Azzal is szembe kell nézni a legújabb kor igazságszolgáltatási gyakorlatában: ítélkezünk, rehabilitálunk, ítélkezünk, rehabilitálunk. Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, mert ha olyan Magyarországot akarunk, ami Európához kapcsolódik, akkor ennek az alapköveit a gazdaságban, a politikában, az államéletben, a jogalkalmazásban is most kell megteremteni. (…) A mi munkánkban csak olyanok lehetnek a következtetések, amelyek kemény tényekkel vannak megalapozva.”

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.