Helyzetfeltárás és kiút helyett propaganda. Parlamenti vitanap az adósságról

Az a baj, hogy az elvtársak elhiszik a saját propagandájukat!
(Rákosi Mátyás)

Rogán Antal frakcióvezető, gazdasági bizottsági elnök és kerületi polgármester (Fidesz) javaslatára, 2012. november 6-án parlamenti vitanapot tartottak. A Magyar Országgyűlésben, miközben a vitanap címét nem sikerült a magyar nyelv szabályai szerint és érthetően megfogalmazni: „Kit terhel a felelősség – az államadósságról és annak okairól”. Az persze kihámozható, hogy a felszólalásoknak a felelősségről, az okokról és az államadósságról kellett szólniuk.

Sok újat vagy újszerűt nem hallhattunk, sőt az okokról egyáltalán nem volt szó. Nagyrészt a szokásos egyoldalú propaganda folyt az előadókból. Szinte hihetetlen, hogy saját elfogult és a felszínen mozgó propagandájukat el is hiszik. Ahogy Rákosi Mátyás idején.

Matolcsy György: vajon kire figyel?

Matolcsy György: vajon kire figyel?


Sajnálatos módon a zavaros címből az ki sem olvasható, hogy a kiútról akarnának eszmét cserélni. Ebből is az látszik, hogy a pártok a végtelenségig tartó válságkezelésre és az azzal azonosnak tekintett további megszorításokra rendezkedtek be. Nem véletlenül.

Az adósságprobléma kitüntetett szerepe a propagandában. Elfed és terel, sőt kényszerít

Az adóssággal és az adósságfinanszírozással, konkrétabban az országcsőd veszélyével való folyamatos zsarolás fedi el, hogy 1990 óta kormányaink többségének nincs gazdaságpolitikája, a láthatóan problematikus, sőt elfogadhatatlan megszorító és egyéb intézkedéseket is e veszéllyel zsarolva viszik keresztül.

Ezzel zsarolva fogadtatták el („nyelették le”) a munkahelyek tömeges bezárását, iparágak megszüntetését, az óriási munkanélküliséget, az állami vagyon privatizációjának visszásságait, adták el áron alul és extra kedvezményes feltételekkel, jövedelmezőséget garantálva (!) az energiaszolgáltatókat („privatizálták” őket – nagyrészt külföldi állami cégek által). Erre hivatkozva adják az állami fejlesztési támogatások és adókedvezmények nagy részét külföldi monopóliumoknak és nem a hazai kis- és középvállalkozásoknak. Erre vezetnek vissza olyan intézkedéseket, amelyekbe másutt belebukna egy kormány (pl. az azeri baltás gyilkos kiutaztatása, majd lázas gazdasági kapcsolatépítés.) Itt hívom fel a figyelmet, hogy az adósságfegyver kormányainak általi felhasználásáról részletesen írok Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetemben.

Felelősség áthárítás

Az adósságra való hivatkozásokkal teszik elfogadhatóvá a kormányok gyenge teljesítményét. (Mivel – úgy mond – hihetetlenül nehéz körülmények között „küszködnek”.) És bár az eladósodás is főleg a kormányok felelőssége, ezt a felelősséget az eladósodás mértékének eltúlzásával még inkább a külföldre és különösen egy rejtélyes külföldi háttérhatalom praktikáira igyekeznek és részben sikerrel áthárítani. Az adósságprobléma eltúlzása arra is jó, hogy a megoldást reménytelennek lehessen beállítani.

A kormányok rossz működésének következményeit újra és újra a lakossággal fizettetik meg: a károkat velük téríttetik meg. A bevételeket pedig változatlanul pazarló módon költik el, szórják szét. Ezt az irritációt betetőzik a legfelsőbb szintről naponta elhangzó közgazdaságinak feltüntetett fejtegetések és bölcselkedések.

Még mindig feltáratlan az adósságtörténet

A címben utalás sincs az adóssághelyzet és történések feltárására. Márpedig e nélkül – ha akarnák sem, de hát nem akarják – nem lehet elkerülni az adósság újratermelődését. És nem lehet meghatározni az orvoslás útjait. Évek óta javasolom, amit a kormánynak magától is tudnia kellene, hogy számoltassa el elődeit az eladósodás okaival. (Volt, amikor rettentő ramazurit csaptak egy minisztériumi átadás-átvétel körül. Most meg ilyen fontos ügyben sem kellett átadás-átvételt tartani?)

Nem lehet megszorításokkal visszavenni azt, amit oda sem adtak!

Az teljesen nyilvánvaló, hogy nem a fogyasztás okozta az eladósodást. Akkor pedig nem lehet megszorításokkal visszavenni azt, amit oda sem adtak. Mégis hasra ütéses alapon a fogyasztásra fogják, és a fogyasztást szankcionálják.  Ezzel szegénységbe taszítják a lakosság tömegeit (idén már a lakosság 40 százaléka, több mint négymillió ember él a létminimum alatt!), tönkreteszik a belföldi piacot is és a hazai termelést, KKV-szektort (a kis- és középvállalatokat, amelyek főként belföldre termelnek, illetve nyújtanak szolgáltatásokat.) E hamis kiinduló tétel alapján az Orbán-kormány valóságos harcot, vagy ahogy szereti mondani: háborút indított a fogyasztás ellen, 27 százalékra (!) emelte az áfát és mindenféle abszurd adókat talált ki és vezetett be.

Zuhanás a színvonalban. Az első Orbán-kormánytól a másodikig

Matolcsy György beszél az első Orbán-kormány sikeréről az adósságtörténetben és a gazdasági növekedésben. Senki nem teszi fel a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a második Orbán-kormány teljesítménye ehhez képest különösen gyengének tűnik.

Pedig ezzel is szembe kellene nézni, ha jobb kormányzást akarunk, pláne, ha jó kormányzást szeretnénk. Szerintem ennek az az oka, hogy az első Orbán-kormányban valós koalíciós partner vett részt és volt koalíciós kontroll a kormányzásban. Sok mindent, amit szerettek volna, de nem lett volna jó az országnak, nem tudtak bevezetni. Erről szól például a Járai Zsigmond pénzügyminiszter megakadályozott „adóreformja”.

Ha nem a lakosság fogyasztotta el, akkor ki?

Orbán Viktor – minden alap nélkül – folyamatosan a túlfogyasztást (!?)  teszi felelőssé az ország bajaiért. Innen ered az adóarányok elképesztő változtatásának mániája: a fogyasztási adók további növelésével. Terveit Matolcsy György valósítja meg. Ezért elég meglepő, hogy a vitanapon Matolcsy ettől az abszurd felfogástól teljesen eltért. Most kijelentette, hogy a fogyasztást sem mozdította elő az eladósodás. Kár, hogy intézkedései nincsenek összhangban e beszéddel és tovább sarcolják a lakosságot és a gazdaságot. „Sem az ország, tisztelt elnök úr, sem a gazdaság, sem az emberek nem láttak semmit a temérdek felvett hitelből. Az égvilágon semmit, csak később a terheit.”

Elemezni kell az egyes intézkedéseket!

Ha nem a fogyasztásban, akkor máshol keresendő a probléma. Például a túl költséges, rossz hatékonyságú beruházásokban. De ennél részletesebb információra van szükség a felelősség megállapításához, az anyaiak előteremtéséhez és az adósság újratermelődésének elkerüléséhez.

Évek óta szorgalmazom, hogy az eladósodás szempontjából kritikus nyolc év (2002–2010) túlköltekezését vezessék vissza az egyes konkrét intézkedések esetleges költségtúllépéseire. Tárják fel az egyes okokat és indokokat, majd készítsenek összefoglaló anyagot. Magam is úgy látom, hogy az eladósodás nem látszik sem a termelés, sem az infrastruktúra, sem az életszínvonal állapotán. Tehát a lakossággal nem lenne szabad megfizettetni. Sem ezt a kárt, sem a félrekezelés további költségeit.

Matolcsy állítása: a legfőbb probléma az eladósodás

Ez így nyilván nem igaz. A legfőbb probléma az a gazdaságirányítási, kormányzási válság, kormányzásra való alkalmasság, ami – kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de – évtizedek óta akadálya az ország fejlődésének, majd egyre inkább a talpon maradásának. Az eladósodás is a gazdasági kormányzás minőségéből és teljesítményéből következik. Ahogy az ország periferizálódása is.

Matolcsy maga is hoz fel példát önmaga ellen, ha nem is veszi észre. Ez a forint értékvesztése, amiben a kormány részéről legalábbis egyfajta asszisztencia figyelhető meg.

Pedig az általuk vitt háború eredményét az eladósodás ellen elrontja a valuta leértékelődése. „Így jutottunk most oda, hogy a kormányváltáskor, 2010 közepén Magyarország nem egy 45 százalék, 40 százalék, 40 százalék alatti államadóssággal nézett szembe, hanem egy 80 százalék feletti, 82 százalékos, a mai árfolyamon 85-86 százalékos államadóssággal.” Tehát a forint gyengülése/gyengítése 3–4 százalékponttal növelte az eladósodottsági rátát. Összehasonlításul: Matolcsy évi 1–1 százalékponttal szerette volna e rátát korábban csökkenteni. A valutaárfolyam miatti romlás ennek 3–4-szeresét „viheti el”.

A magyar eladósodottság (79 %) átlagos az EU-ban

Ez a 79 százalék tehát ekkora hisztériát semmiképpen nem indokol.
Ha ehhez (elméletileg) hozzá vesszük a lakosság eladósodásának azt a részét, ami az állam helyett következett be, akkor persze együtt (90 %) már a magasak közé tartozna. (Akar-e a kormány IMF-megállapodást? Félrehallások és figyelemelterelések (1. folytatás))

A fontos kérdést viszont most sem érintik. Az általában nem vetődik fel a vita előadóiban, hogy szabad-e, lehet-e tovább terhelni az agyonnyomorgatott lakosságot. Az sem, hogy eddig érdemes volt-e ezt tenni, vagy más, intelligensebb megoldásokat kellett volna produkálni.

Vona Gábor: Magyarország kérjen könnyítést!

Vona Gábor frakcióvezető (Jobbik) meggyőződése, hogy az ország nemcsak kinőni nem tudja az adósságot, hanem nemsokára törleszteni sem. (Az adósságelengedést vagy -megtagadást most nem vezette elő.)

Önmagában nyilván nagyon szimpatikus az az elgondolás, hogy ilyen módon enyhíteni lehetne a lakosságra nehezedő nyomást, sőt esetleg meg is lehetne szüntetni. Ez a javaslat ugyanakkor annyit ér, amennyit egy részletnek az egészből és az összefüggésből való kiragadásával el lehet érni. Így tulajdonképpen elég keveset.

Az ugyanis nem lehet jó és elégséges érv, hogy a megszorítások milyen helyzetet idéznek elő, mert senki nem mondhatja, hogy az egyetlen megoldás a kérdés rendezésére a megszorítás lenne. (A könnyítésen kívül rengeteg intelligens és csak rajtunk múló lehetőség van a kilábalásra.)

Forrásokra nyilván szükség van a megújuláshoz és a fejlődéshez, a hatékonyság emeléséhez, nagyobb lakossági vásárlóerő kell a növekedéshez, de hol a gazdasági program, alternatíva, fejlesztési elképzelések stb., amivel ezt indokolni lehetne? (Nem mindegy ugyanis, hogy mi lesz a nagyobb jövedelemmel, hol támaszt keresletet.)

Aztán hol van az a tudás, ami még mindig nincs és nem is hiányolják, tehát, hogy miért, milyen konkrét okokból adósodtunk el. Ennek hiányában hogyan kerülhető el az adósság újratermelődése? És mi garantálja azt, hogy a kormány a nagyobb mozgásterét nem még nagyobb pazarlásra, pénzszórásra használja?

Ki lehet-e nőni?

Vona Gábor is azt mondja, hogy nem. Ezzel Gyurcsány Ferenccel került egy platformra, akinek ugyanez a véleménye. Hozzá kell tennem, hogy Gyurcsánynak volt lehetősége, hogy meggyőződjön erről, de kétséges, hogy ezt megtörtént-e.

A vitában azt mondta el, hogy a fogyasztás “felpörgetésével” (??)  akarta ő is kinőni az emelkedő adósságot. Az áfakulcs részbeni leszállítása, majd  másutt, de a fogyasztás meghatározó termékköreiben a durva felemelése aligha adott alapot, hogy erről meggyőződjön.

Gyurcsány volt különben az első kormányfő, aki Orbánnal és Medgyessyvel szemben (ahol még ez fordítva volt) szomszédainknál jóval rosszabb fejlődési ütemet, illetve visszaesést tudott elkönyvelni. Akkor is, amikor volt még növekedés, akkor is, amikor visszaesés volt. Tehát nem tekinthető a növekedés – hogy úgy mondjam – „szakértőjének”. Talán az elemzésnek sem, mert egyenesen meghökkentett, amit arról mondott: mi az egyes kormányok szerepe az eladósodásban. Szerinte három kormány költekezett túl (az első Orbán-, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány), szinte azonos arányban és összesen 1900 milliárd forinttal.

Ez azonban egészen hihetetlen. Két okból. Egyrészt nem lehet valós az 1900 milliárd forint, hanem annak sokszorosa. A ráta ugrásszerű növekedéséből ez következik. Másrészt nem valós az a kb. 600 milliárd forint, amit az Orbán-kormánynak tulajdonít, mert az első Orbán-kormány ugyan akár ennyivel többet is költhetett, mint amit a költségvetés számára lehetővé tett, de ez nem növelhette a hiányt. Mert az infláció alátervezésével többletbevételhez jutott.

Visszatérve a kérdéshez: ki lehet-e nőni? Azok, akik tagadják, elfelejtik, hogy a kinövéshez fenntartható és hatékony növekedés kell.  Ezt a gazdaságirányítási válság felszámolásával feltétlenül el lehet érni. Úgy persze nem lehet, ha recesszióba viszik az országot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.