Akar-e a kormány IMF-megállapodást? Félrehallások és figyelemelterelések (1. folytatás)

Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett

(Albert Einstein)

Elébe mentek: duplán vágnak

Valósággal elébe mentek az IMF javaslatainak, de teljesen értelmetlenül, hiszen a páratlan megszorítások és sarcok ellenére sem képzelhető el, hogy valamilyen újabb megszorítások nélkül is megállapodna az IMF és az EU a hitelről. Ha e téren – és ha lehet ilyet mondani – „mások előtt járunk” (valójában mögöttük), az a mi bajunk és ostobaságunk. Természetesen csak akkor ostobaság, ha az ország érdekeiből indulunk ki. Szűkebb érdekek szempontjából akár racionális is lehet, de az ilyen megközelítés egy normális országban szóba sem jöhetne.

Nemzetközi Valutaalap: elnök és szóvivő. Mintha ikrek lennének

Nemzetközi Valutaalap: elnök és szóvivő. Mintha ikrek lennének

A folytathatatlan folytatása

Szinte minden folytatódott az előző nyolcéves időszakból, pedig ez már akkor folytathatatlan volt. Ráadásul még az előzőnél is rosszabb színvonalon. Számomra is meglepő volt, hogy a megelőző nyolc év kormányzati teljesítményét sikerült alulmúlni.

Így még az is elképzelhető – gondolják nagyon sokan –, hogy a jövőben sem kell változnia az irányvonalnak, csak a személyek, a kormány változik. Mindenesetre ellenzéki oldalon a volt kormánypártokhoz tartozók a szükséges szemléletváltás, a múlttal való szembenézés, alternatívakeresés helyett abban bízhatnak, hogy az elégedetlenség őket is visszaviszi a hatalom csúcsaira. A kormányzás lényegének változatlansága komoly érdek lehet.

Az alternatíva viszont elkerülhetetlen

Az alternatíva ellen való hadakozással, elvi lehetőségének is a tagadásával, az eltérő nézetek kirekesztésével az elsődleges médiából a kibontakozást hátráltatják és a példátlan veszteségeket növelik tovább. Az elmúlt 35 év bebizonyította, hogy megszorításokkal nem tudunk – ha akarna is a hatalom – kikerülni ebből a helyzetből. A megszorítás legfeljebb lélegzetvételhez jutásra jó. Permanens alkalmazásra nem használható, azért sem, mert igen nagy és felesleges is az ára.

A fő cél különben sem az adósság bármilyen áron való kinyögése, hanem a gazdasági növekedés magas ütemének tartós fenntartása lehet. Recesszióban tragikus lehet a további prés alkalmazása, ami még erősebb recessziót és forrásszűkölést okoz.

Az adósság törlesztésének megtagadása pedig szintén biztosan nem járható út. Ezt azért említem meg, mert még mindig van olyan álláspont, ami a megtagadást szorgalmazza.

Gazdasági alternatívára akkor is szükség lenne, ha valamilyen csoda folytán eltörölnék az adósságot vagy egy ügyes kormány számottevő könnyítéseket lenne képes elérni. Mert ha nem változna a gazdasági kormányzás színvonala, szemlélete és eszköztára az adósság gyorsan újratermelődne. Hasonlóan ahhoz, ahogy ez történt többször is az elmúlt évtizedekben, amikor ugyan mindig jelentős maradt az adósságállomány, de amikor hatalmas áldozatokkal enyhült a nyomás, de az adósság újból kritikus szinteket ért el.

Mekkora is az államadósság? A folyamatos megszorítási politika tarthatatlansága

Okom van azt feltételezni, hogy az államadósság valójában jóval nagyobb annál, mint ami a statisztikai adatokból kiderül. Pedig ez is hatalmas. Vannak ugyanis olyan eladósodások, amelyek ugyan ténylegesen nem az állami területen következtek be, de tulajdonképpen oda tartoznának. Legalább négy okból is a kormányok tevékenységéből következnek.

A konkrét gazdaságpolitikák irrealitása

Az egyik a konkrét megszorító gazdaságpolitikák irrealitása. A megszorítások mértékei és folyamatosságuk az érintetteket egzisztenciájukban fenyegette és fenyegeti. Jövedelmeikből és egyéb forrásaikból nem képesek túlélni a lényegében teljesíthetetlen elvonásokat, már működésükhöz is újabb forrásokat kellett találniuk. Milyeneket? Ez lehetett a megtakarítások felélése, az illegális jövedelemszerzés (feketegazdaság), az igények leszállítása és nem utolsósorban a „saját jogon” történő eladósodás. Ami lehet banki eladósodás és nem banki: a baráti hiteltől az uzsorahitelig.

A lakosság bizonyos csoportjai, rétegei működésüket csak külső forrásbevonás mellett, gyakran eladósodás árán kísérelhették meg fenntartani. Kényszerhiteleket vettek fel. (Aligha tarthatjuk jellemzőnek, bár nyilván elvétve előfordult, hogy luxuscikkek fogyasztására fordította volna a lakosság  a hiteleket.)

A lakosság ilyen mértékű eladósodása viszonylag új jelenség, ami azt is jelzi, hogy kimerülőben vannak a megszorítások lehetőségei. De azt is, hogy ha a hiteltörlesztés feltételei rosszabbodnak, ahogy ez két éve tapasztalható, az érintettek megszorítások nélkül is az ellehetetlenülés határára vagy azon túl is juthatnak.

Csak összefüggéseikben szabad elemezni és orvosolni

Hogy akár csak a banki lakossági hiteleknél milyen jelentős összegekről van szó, arról lássunk néhány adatot. 2012 júliusában 7340 milliárd forint volt a lakossági adósságállomány (háztartások adósságállománya), ebből devizaalapú 4129 milliárd forint. (A forint árfolyama itt is alakítja az összeget: áprilisban forintosítva az adósság 7547 milliárd forint volt, ebből 4342 milliárd forint a devizahitel.) Ebből kb. 4200 milliárd forint a lakáscélú jelzáloghitel, ami levonandó az összesen adatból. Tehát nagyjából 3100–3300 milliárd forintra tehető az a hitel, amit a működéshez vettek fel. Az államadósság 22 000 milliárd forint, az eladósodottság a GDP-hez viszonyítva 79 százalék. Ez a működéshez szükséges lakossági eladósodással kiegészítve 90 százalékra nőne! (A lakosságéhoz hasonlóan a vállalatok is vettek fel a túléléshez, működésükhöz hitelt, ami a fenti 90 százalékot tovább emeli.)

Néhány év alatt sok minden változhat?

A lakosság nyilván arra gondolt, hogy néhány év alatt sok minden változhat, és vissza tudja fizetni a kölcsönt, meg tudja tartani jelzáloggal terhelt ingatlanait. A hitel felvételére tehát az állami gazdaságpolitika miatt került sor, nemcsak az állam, a kormányok miatt, hanem – a különben teljesíthetetlen megszorítások okán – tulajdonképpen az állam, a kormányok helyett adósodtak el.

A helyzet magyarázói azt állítják, hogy a hitelfelvevők nem voltak megfontoltak, holott általában nem is tehettek mást, mint a hitelek felvételét. (Érdekes módon az államnál, a kormányoknál ez a kritika, hogy lehetett volna megfontoltabb, holott itt igazán indokolt lenne, nem szokott elhangzani.) És a kormányok különben sem közölték velük, tehát a lakossággal, a választókkal, hogy eszük ágában nincs megszabadulni az államadósságtól és lezárni ezt problémát, hanem berendezkedtek a további és folyamatos adósságkezelésre és megszorításokra.

A második ok: az állam asszisztálása jogszerűtlen szerződésekhez

A lakosság, a vállalatok tehát működésüket csak eladósodásuk mellett tudták folytatni, hiszen az állami sarcoknak csak így tudtak eleget tenni és túlélni. Eladósodásuk viszont jóval nagyobb a felvett hiteleknél. Ebben is ott van a kormányok sajnálatos (megengedhetetlen) közreműködése. A gondok mindenekelőtt a devizaalapú szerződésekre összpontosulnak. Elsősorban ezekben az ügyletekben olyan szerződések köttettek, amelyek egyoldalú előnyökhöz juttatták a bankokat, a viszont kockázatokat teljesen a hitelfelvevőkre hárították. (Ez volt a lakossági eladósodás második, „állami” oka.) A kormány által e terület ellenőrzésére alapított intézmény nem lépett úgy közbe, ahogy ez elvárható volt.

Kételyek és kiszolgáltatottságok. Megválaszolatlan kérdések

Néhány példa erre. A kérdéskörrel megbízott állami intézmény működésével szembeni első kétely az ügyfelek teljes kiszolgáltatottságával kapcsolatos. Magyarországon a bank egyoldalún módosíthatja a szerződést. A kormány ennek jogszerűségére nem reagált, állítólag az EU-tól kért véleményt. Ez két éve történt, azóta sincs hír arról, mi lett a kormány levelével.

Kétely merül fel abban is, hogy a devizaalapú (svájci frankban, euróban, jenben nyújtott) hitelekhez a bankok ténylegesen svájci frankot, eurót, jent vettek-e igénybe, hogy hitelezni tudjanak, vagy ezeket a valutákat csak papíron, kizárólag elszámolási céllal használták. Ha ez így lett volna, teljesen jogtalan az árfolyamgyengülés érvényesítése a törlesztő részletekben és a kamatokban.

Ha mégis igénybe vettek volna a bankok külföldi valutákat, akkor is fennmarad két kérdés. Az egyik: az árfolyamváltozás hatását hogyan vihették át egy az egyben az összes szerződésre? Hiszen a bankok a betétek sokszorosáig hitelezhetnek. Ha jól tudom, nálunk a 200 szorosáig. Ha megdrágul a 200-adik rész, hogyan lehet a költségnövekedés 200-szorosát elszámolni? (Azoknál a hiteleknél is, amihez nem vett fel a bank kölcsönt.) A másik: milyen devizahitel az, amit általában nem lehet az elszámolási valutában törleszteni? Rendszerint csak forintban, hogy az ügyfelek még az átváltási veszteséget is viseljék, leróják.

További, kételyt keltő gyakorlatok

A következő (költői) kérdés: milyen jogon számolnak egyes bankok különböző költségeket, emelgetik azokat, sőt találnak ki újabbakat? A kamat ugyanis a bank költségeire is fedezetet ad.

Egy további kérdés: ha devizaalapú a hitel, akkor miért emelkedik még feljebb a kamat akkor, ha a Magyar Nemzeti Bank forintra vonatkozó jegybanki alapkamata emelkedik? (Egyszer forinthitel, másszor devizahitel: attól függően, hogy mi az előnyös a banknak és hátrányos az ügyfélnek.)

Milyen szerződés az, amiben az árfolyamkockázatot egyoldalúan csak az ügyfél viseli?

A kamatszint. Volt-e ebben szerepe a kormánynak?

Kétely veszi körül a devizahitelek kamatszintjét egyébként is, hiszen azt állítólag egy korábbi kormányfő kérésére 8–9 százalékon állapították meg, amikor pl. az EU-ban egy százalék körüli az alapkamat. A magas kamatot állítólag azért kérte ez a vezető, hogy ne vegyék túl sokan igénybe a devizaalapú hiteleket. (Ha ez így van, most lehetőség lenne radikálisan csökkenteni a kamatot és enyhíteni az ügyfelekre háruló nyomást.)

Kétséget kelt az elszámolás is: a törlesztés és a kamatfizetés ellenére nem csökken a hitel.

A jelzálogra bejegyzett ingatlanokat, amennyiben nem tud a hitelfelvevő fizetni, eladják. Áron alul, messze elmaradva a hitel felvételekor végrehajtott, egyébként rendszerint alulbecslő értékbecsléstől. (Holott a biztosító továbbra is az eredeti értéken tartja nyilván az ingatlant.)

Így nem ritkán megtörténik, hogy az érintett hiteles miután évekig rendesen fizetett, elveszti ingatlanát (ami bőségesen fedezetet nyújtott a hitelre), de mégis továbbra is marad adóssága. Nincstelen lesz és adós marad, holott éveken át fizetett. Elképesztő!

A harmadik ok: a forint gyengülése (gyengítése)

A lakossági eladósodás harmadik oka az állam feltételezhető asszisztenciája a forint gyengüléséhez. Ez a gyengülés alapozta meg a lakossági adósságválságot.

A hitelesek számára a kiadásnövekedések egy ideig még a kezelhetőség határai között voltak, de a forint árfolyamának gyengülése (gyengítése) katasztrofális helyzetet eredményezett. Az adósság, a kamatok, a törlesztő részletek forintban kifejezve elviselhetetlen mértékűre nőttek. Ez játszódott le a lakosságnál, de lényegét tekintve a vállalatoknál és az önkormányzatoknál is.

A negyedik ok: a lakosságra áthárítható kormányzati intézkedések

A 2010-ben hivatalba lépett második Orbán-kormány a forint meggyengülésén kívül még egy módon fokozta a nem állami szférák eladósodottságát. Bankadót vetett ki, amivel nem a bankok jogosulatlan extraprofitjának egészét fizettette vissza és nem a lakosságnak, hanem csak egy részét, de azt önmagának. Az ügylet így jogilag többszörösen aggályos lett. A kormány el akarta kerülni a nemzetközi bírósági procedúrát, amit ténylegesen az ügyfelek terhére valósított meg.  A bankok pacifikálása érdekében ismét (másodszor is) az ügyfelek viselik a terheket: a bankadót könnyen és minden következmény nélkül átháríthatták rájuk.

Az elmondottak azt is érzékeltetik, hogy az állami eladósodást csak a többi szféra eladósodásával együtt lehet kezelni, az intézkedéseket végre össze kellene hangolni.

A fenti összefüggések is igazolják a megszorítások folytatásának képtelenségét. Ehelyett végre működőképes alternatívát kellene kidolgozni és megvalósítani, ami más módon és más szemlélettel (elsősorban a gazdaságirányítási válság leküzdésével) operál.

A többszörös kormányzati hibákból és sandaságokból eladósodott (eladósított) állampolgárok, cégek és önkormányzatok további sarcolása vajon mihez vezet?

Brutális megszorításokkal vettek elégtételt a lakosságon a kitalált “túlfogyasztásért”

Másoknak bejött az EU-s csatlakozás a volt szocialista országok közül, gyorsan fejlődtek, mellettünk többen elhúztak, amíg a mi 22 évünket a pangás és a visszatérő súlyos problémák és a folyamatossá vált megszorítások jellemezték. (20 év alatt mindössze 21 százalékkal nőtt a bruttó hazai termék volumene, amíg pl. Lengyelországban vagy Szlovákiában megduplázódott.) A magyar gazdaság lett az egyik legsérülékenyebb: nálunk már akkor mély válság volt, amikor a világban száguldó ütemű volt a növekedés. A tények alapján sem a külföldi beavatkozást nem lehet felelőssé tenni sajátos utunkért, sem a világgazdasági válságot. Az első Orbán-kormány tíz évvel ezelőtt, amikor a világgazdaságot megrendítette az USA elleni terrortámadások sora, meg tudta őrizni a gazdaság stabilitását és magas növekedési ütemét: a belső piacra alapozva. Ma ennek a piacnak a felszámolása folyik.

Olyan lehet a kormány, amilyen az ellenzéke

Az IMF ügyében ismét kiderült: olyan lehet a kormány, amilyen az ellenzéke. Ennél jobb ellenzéket egy kormány nem is kívánhat, a választók, a lakosság annál inkább. A parlamenti ellenzék persze nem egységes, de ez nem sokat változtat a helyzeten. Az egyik párt ugyan sok mindenért nem lelkesedik, például az IMF-ért, vagy az EU-ért, amiért a másik három igen. De ettől még – ha különböző okokból is (végső lojalitásból vagy téves politizálásból), de – a kormány tulajdonképpen rendkívül széles felhatalmazást és mozgásteret kap a saját ellenzékétől. Nyilván nem közvetlenül, nem direkt támogatás formájában, ami a számarányokat tekintve egyébként sem lehetne jelentős. Hanem közvetve, a közvéleményre gyakorolt negatív hatásokon keresztül.

Kölcsönösen elfogadott valószerűtlen tematizálás

Megint és szó szerint elhiszik és elfogadják a blöfföt, ugyanúgy, ahogy ez az ún. gazdasági szabadságharc esetében történt. Ezt is készpénznek vették és ki elismeréssel, ki nehezteléssel nyilatkozott arról, ami nincs. (Ami van, az a kormányzási válság, arról viszont „ügyesen” ők is elterelték a figyelmet.)

(A cikk még folytatódik!)

2 responses to “Akar-e a kormány IMF-megállapodást? Félrehallások és figyelemelterelések (1. folytatás)

  1. Visszajelzés: Kell-e csökkenteni az áram és a földgáz árát és mennyivel? Ha kell, lehet-e és hogyan lehetne? | Kirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

  2. Visszajelzés: Helyzetfeltárás és kiút helyett propaganda. Parlamenti vitanap az adósságról | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.