Magyarország „meg nem szolgált” vesszőfutása az EU-ban és az IMF-nél

A „barakk” megvan, de már kicsit sem vidám benne élni

Emlékszünk,  a Kádár-korszakban – a másokhoz képest valamivel jobb viszonyokért és körülményekért – az országot a legvidámabb barakknak nevezték egy különben zord táborban. Jött egy  “rendszerváltás”, az ország barakk jellege azonban fennmaradt,   „vidámsága”  viszont eltűnt.

Ki áll a vesszőfutás mögött? Ki a futtató?

Sok mindenről halljuk, ami nem megy, hogy azért nem megy, mert nem könnyű. A kormányzásról is, és nemcsak halljuk, hanem sajnos tapasztaljuk is. Ettől maradt az ország barakk és szomorú hely, mások a volt táborból már élik a világukat és a saját polgári életüket. Már jól elhúztak azok is mellettünk, akik sehol nem voltak hozzánk képest.

Itt viszont mintha háború folyna és lövészárokban lennénk: gond gond hátán, heroikus küzdelem folyik a talpon maradásért, vége nincs a kényszerű áldozatoknak és a megszorító ötleteknek.

Matolcsy György néz. Az adósság úgy csökken, hogy nő!

Matolcsy György néz. Az adósság úgy csökken, hogy nő!

A nagy leegyszerűsítés: az államadósság bűn, az okoz minden bajt!

A hivatkozás szerint azért, mert az államadósság a legfőbb probléma, amitől akár forszírozott törlesztéssel is minél előbb meg kell szabadulni.

Körbe illene járni.  Semmi nincs felderítve

Egy ilyen elhatározást nyilván körbe kellene (illene) járni, de ez is elmaradt. Még azt sem derítették fel, hogy mi volt az eladósodás oka. Tudható, hogy nem a lakossági fogyasztás, mégis azt a képtelenséget állítják, hogy az lett volna. Az előző kormányokat nem számoltatták el azzal, milyen konkrét intézkedések vezettek az eladósodáshoz, pedig csak így lehet elkerülni a jövőben az adósság újratermelődését.

Egyébként hatalmas mértékben költötték túl az elődök a parlament által elfogadott költségvetést. A költségvetési túlköltekezés eddig része volt a hatalomgyakorlásnak. A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben több számítást is közlök ezzel kapcsolatban. Az egyik eredményét most ideírom. 1990 és 2008 között – 2008. évi árakon – kb. 25 ezermilliárd forinttal többet költöttek a kormányok költségvetési bevételeiknél. Ennek a hatalmas plusz összegnek azonban nem látszik a hatása az ország állapotán, fejlődésén, növekedésén, életszínvonalán, versenyképességén. Tulajdonképpen elfolytak, azt sem tudjuk, konkrétan mire. Azt persze látjuk, hogy az utóbbi években is gomba módra és sokak számára megismételhető út nélkül “nőttek ki a földből”  a milliárdosok.

2002 után új és nagy eladósodási hullám, amit semmi nem indokolt

2002 után látványos eladósodás indult el. Akkor, amikor a nemzetközi konjunktúra nem indokolta a költségvetési költekezés felpörgetését. Más országok, olyanok is, amelyek mögöttünk kullogtak, akkor kezdtek el száguldva fejlődni. És úgy, hogy lényegében egyensúlyban volt a költségvetésük. Medgyessy Péter alatt hamar elérte a költségvetési hiány a GDP 9 százalékát, de legalább a gazdasági növekedés az európai átlagnál magasabb maradt. Gyurcsánynál már mindkét mutató nemzetközileg előnytelen volt. 2006-ban pl. 9,3 százalék volt a hiány, miközben éppen ekkor, a hatalmas nemzetközi konjunktúra idején nőttünk relatíve lomhán, szakadtunk le más országok mögött. Szlovákia és Lengyelország, Észtország vagy Lettország, Románia és Bulgária viszont korszakokat lépett előre. Mire ment el nálunk a pénz? Hogyan, milyen hatékonysággal költötték el az összegeket?

Más országokban fordítva történt, amiben volt logika

Más országokban fordítva történt: a 2000-es évek döntő részében általában belül voltak az elvárt hiányon, majd amikor 2008-2009-ben jött a válság, akkor kezdtek eladósodni, hogy növelve a keresletet csökkentsék a visszaesést. Nálunk akkor kezdődtek a brutális megszorítások, amikor erre a pénzre a gazdaságnak lett volna szüksége. Keresletként és fejlesztési forrásként.

Ugrás a sötétbe. Az adósságot csökkentették, de mégis nőtt

A kérdéskör ismerete nélkül döntött tehát a jelen kormány arról, hogy az államadósságot állítja a gazdaságpolitika homlokterébe. Amíg el nem jutunk egy bizonyos szintre (60 százalék alá) addig az Alkotmánybíróság sem foglalkozhat bizonyos kérdésekkel. Bűnnek nyilvánították az eladósodást, miközben a gyorsított törlesztés ellenére is nőtt az adósságállomány. A gazdaság fejlesztése, a jövő és a megoldás ellenére előtörlesztettünk, de a forint látványos meggyengülése miatt még a várt hatás sem következett be.

A forint kb. 30 százalékos leértékelődése egyébként nem állt ellentétben a kormány szándékaival, ez ellen nem lépett fel, sőt magatartásával lényegében ezt előmozdította. Azt is, hogy ne álljon vissza a forint a régi árfolyamára, ha ennek esélye felmerült, ezt valamilyen nyilatkozat, intézkedés rögtön keresztezte.

A forintleértékelés bumerángja

A forintban mért további – a hatalmas törlesztések ellenére bekövetkezett – eladósodás nem jelentéktelen. Az Európai Bizottság (EB) jelentéseiben erre a tényre (az okok feltárása és minden magyarázat nélkül) felhívja a figyelmet.

2011 második és harmadik negyedéve között az eladósodottsági ráta Magyarországon 77,7 %-ról 82,6 %-ra nőtt. Az adósság forintban 1 700 milliárd (!) forinttal emelkedett. (Majdnem annyival, amennyit a magán nyugdíjkasszából a csökkentésre  költöttek.)

Hogy az EB ezt nem magyarázza a forint meggyengítésével, az nem róható fel neki. Hiszen manapság nem tudna még egy olyan kormányt említeni, amelyik „beáll” saját valutája meggyengítésének sodrába. Bokros Lajos pedig, aki régen csinált hasonlót, nyilván már nem elfelejtődött. De lehet az is, hogy ez még jóindulat is a részéről, hiszen a leértékelés ilyen módon való használatát nem tekintik a gazdaságban gentleman módszernek.

Ennek a forintban mért adósságnövekedésnek azonban nemcsak szimbolikus, esztétikai jelentősége van, hanem súlyos anyagi is. Az EB ugyanis ezt is felhasználja érvként arra, mennyire bizonytalan a magyar adósságrendezés.

Megint fordítva ül a lovon

A kormány pedig az érdekvédelemben is gyenge és/vagy nem ambicionálja. Tett ugyan ciklusa kezdetén egy könnyed kísérletet arra, hogy kicsit emelje a hiányt, de az EB reakciójára azonnal éltanulói nyilatkozatra került sor. Majd mi megmutatjuk, túlteljesítjük! Más országok viszont keményen és hatékonyan tárgyalnak, igyekeztek megtalálni a megfelelő arányokat az adósság visszaszorítása és a gazdasági növekedés minél kisebb sérelme között.

Az ország a  szankciókig viszont eljutott

Az ország évek óta a túlzott deficit eljárás hatálya alatt van, miközben a maastrichti követelmények minden elemét folyamatosan megsérti, de a többivel, ami legalább annyira érdemi, sem az EU-ban, sem az IMF-nél nem foglalkoznak. A szerencsétlen adósságkezelés eredményeként tragikus fordulat következett be. Most már az EU-s támogatások felfüggesztésének küszöbén állunk, holott ezeket a pénzeket a magyar piacért cserébe adják. Annak szerény megváltásaként, hogy akadálytalanul jöhet be mindenféle áru és szoríthat ki hazai termékeket, szüntethet meg tevékenységeket. És hogy lényegében minden felvásárolható az országban.

Az IMF „hálójába” navigálta magát

Az adósság gyorsított visszafizetését hajtják végre, de közben visszahívják a Nemzetközi Valutaalapot, hogy újabb hatalmas hiteleket vegyenek fel. Védőhálóként, holott ott kell védőháló, ahol komoly kockázata van a lezuhanásnak. Már szinte minden lehetséges megszorítást bevetettek, de a hitelért cserébe további felajánlásokat kell tenni, újabb terheket raknak az országra.

Sok minden elkerülhető lett volna

Hogy ez történik, az nem volt végzetszerű, azt könnyen el lehetett volna kerülni. „Csak” jól kellett volna kormányozni, erre fel kellett volna készülni és ezt a jó kormányzást végre és minél előbb el kellene kezdeni. (Több írásomban részleteztem, mit értek ez alatt.) Az első lépés a felismerés kellene, hogy legyen: mindkét oldalon, a kormányén és az ellenzékén egyaránt. Ha pedig túl nagy a kihívás – amivel különben másutt sikeresen megbirkóztak –, a meg nem érdemelt pihenésnek kellene következnie. A kivezetésnek a hatalomból.

A helyzet azért is tragikus, mert valójában sokkal jobb, mint ahogy ezt külföldön minősítik és aminek alapján büntetni akarnak.

Erőtlen tiltakozás, pedig vannak vaskos tények

A kormány erőtlenül tiltakozik az ország megbüntetése miatt, hivatkozva arra, hogy vannak még rosszabb adósságadatok. Pedig csak elő kellene venni a statisztikát és megérteni azt, hogy lássuk: az ország adóssághelyzete ma már nem számít kirívónak. Jelenleg az EU 27 országából hétben a maastrichti kritériumok felét-kétharmadát sem éri el az eladósodottsági ráta. Észtországban (6,7 %), Bulgáriában, Luxemburgban, Romániában, Csehországban, Litvániában, Szlovéniában és Svédországban (itt is csak 39,7 %) 14 országban viszont meghaladja a 60 %-ot. Az éllovasok Görögország (144 %), Olaszország (114 %), Belgium (96 %), Írország (94 %) és Portugália (93 %). Őket követi Németország (83 %), Franciaország és Magyarország (82 %), az Egyesült Királyság (80 %), Ausztria (72 %), Málta (69 %), Hollandia (63 %), Ciprus (62 %) és Spanyolország (61 %).

A GDP arányos költségvetési hiányban sem aggasztó az ország helyzete. Legalábbis több más országgal összevetve. 2010-ben Írország költségvetési hiánya a GDP egyharmadát érte el (-31 %), Görögországban (-11 %), Angliában és Portugáliában (-10 %), Spanyolországban (-9 %), Lettországban, Szlovákiában és Lengyelországban (-8 %), Franciaországban és Romániában (-7%). Magyarországon 2010-ban – 4 százalék volt  a hiány.

Mások felfogták, ez rossz lenne

Ez magyarázat arra, egyéb szempontokon kívül saját érdekében is kiállt Magyarország mellett Ausztria és Lengyelország. A szankciókat ugyan nem vonták vissza, de ha Magyarország bizonyítja, hogy el tudja érni a hiánycélt, akkor nem lépnek életbe. Ehhez javaslatot (diktátumot) kap az EB-től, ami nyilván újabb megszorításokról fog szólni.

Az enervált érdekvédelem okai. Az egyik az ellenzék

A kormány a tényeket nem használta ki megfelelően az ország érdekében. Ebben több oknak is lehet szerepe – a felkészültség esetleges hiányosságain kívül is. Nyilván megvan az ellenzék gyengeségének is a szerepe. Ezekre a tényekre egészen sajátosan úgy reagáltak, pl. az EB volt adóügyi biztosa, hogy fejezze be a kormány gazdasági szabadságharcát, ne vitatkozzon és mielőbb fogadja meg a javaslatokat. De az is gyanítható, hogy a kormány éppen a diktátumokkal akarja azt kimondatni, amit tenni kíván: az elgondolások hiányát újabb és igen durva megszorításokkal „áthidalni”. Mindezt kényszerhelyzetként leírni.

Hol vannak a tartalmi kérdések?

Van olyan vélemény is, miszerint nem a hiány aggasztja az EU-t, hanem az, hogy az adósságcsökkentés nem került újratermelődő alapokra. Az eseti tételek jövőre kiesnek és nem látszik a folyamat folytatása. Ezért strukturális reformokat kellene elhatározni. De ennek a munkának a kiinduló alapjai sem állnak rendelkezésre. Ezt nem lehet egyszerű kiadásvágásra leegyszerűsíteni, mert ebből roppant károk származnának.

A kormány a hatásvizsgálatokat még egyszerűbb esetekben sem alkalmazza. Gazdaságpolitikájának olyan módszerei vannak, amelyek durván sértik azokat a maastrichti kritériumokat, amelyek legalább annyira tartalmiak és lényegesek, mint maga a hiány. Ilyen az infláció, ami legfeljebb 1,5 százalékponttal lehetne több bármely ország számára, mint a három legalacsonyabb EU-s érték átlaga. Nálunk az infláció idén is ennek a duplája lesz. Ha valami látszatmódszer, ami durván visszaüt, az infláció pörgetése az. Hatásosan akadályozza pl. a gazdaság hatékony megszerveződését, hiszen közgazdaságilag megmagyarázhatatlan jövedelemátcsoportosításokat okoz. A számon nem kért tartalmi kérdések közé tartozik az árfolyam ingadozás limitálása is, egy bizonyos sávon belül való tartása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.