Gazdasági szabadságharc vagy rossz kormányzás?

A király meztelen! Mégis arról beszélnek: viselheti-e ezt a gyönyörű vagy ronda ruhát?

Emlékeznek a mesére, ami arról szól, hogy a királynak a „fondorlatos” takács káprázatos szövetet szőtt a ruhájához? Amit csak az okosok láthattak? Mivel senki nem akart butának tűnni, mindenki, aki „látta”, el volt ragadtatva. A takácsot kitüntették, főtakácsnak nevezték ki és megbízták, hogy a szabó helyett varrja meg ő a király ruháját a körmenetre. Egész éjjel ollókat csattogtatott és cérnát fűzött be a varrótűkbe, hogy lássák, nagyon dolgozik Amikor (szerinte) elkészült, a királyt levetkőztették és a főtakács feladta rá a „ruhát”. A király elragadtatottan sétálgatott a „próbán”: neki van a legszebb ruhája! A nép felhördült, amikor megjelent előtte : de gyönyörű az uralkodó új ruhája, milyen gazdag az uszálya! Amíg aztán valaki ki nem mondta, el nem kiáltotta: a király meztelen! Roppant kínos helyzetbe került az uralkodó: meztelenül kellett befejeznie a körmenetet, úgy folytatni a menetelést, hogy már mindenki azt kiabálta: meztelen a király! A mamelukoknak is kellemetlen volt: foghatták a nem látható palástot, nehogy lelógjon a földre.

Matolcsy György: egy anyaggal

Matolcsy György: egy anyaggal

A valóság most is túltesz a mesén

A valóság érdekesebb, meglepőbb és bonyolultabb.  A „takács” nem egyedül találja ki a ruhaanyagot, részt vesz ebben alkotóként a „király” is, sőt az is lehet, hogy a „takács” a „király” ötleteit mutatja be. Ezúttal a király valamiféle háborúba megy és bár meglehetősen eszköztelen, sokan a fegyvereit is látják.

Kölcsönösen elfogadott színjáték

A történet folytatása is más. Hiába kiabálok a partvonalról: a király meztelen! Politikusok, szakértők, újságírók beszélgetnek, lelkesednek vagy háborognak: milyen is a ruha és szabad-e nemzeti színű (?!) ruhát hordani? Eltűrheti-e az unió, hogy ilyet viseljen a „király”? Letette-e már vagy le kellene tennie fegyvereit? (Pedig a ruha és az eszköztár nem látható.) Ha néhány évvel ezelőtt valaki ilyet mesél, mesének is túl merésznek tartották volna. Ma pedig kétség nem merül fel.

Szabadságharc vagy ennek paravánja mögé rejtett rossz kormányzás?

A kormány – erről beszélnek szinte mindenütt – gazdasági szabadságharcot folytat. Ezt állítja mindenekelőtt maga a kormány és hívei, holdudvara. Vannak körükben olyan ismert személyek, szakértők, volt képviselők, akik egészen odáig mennek, hogy a Rákóczi szabadságharchoz, 1848-hoz vagy 1956-hoz hasonlítják azt, amit én rossz kormányzásnak tudok csak nevezni. A stratégia, a taktika, az elgondolások hiánya miatt egyfajta meztelenségnek tartok, holott „a mi takácsunk” ezt nem konvencionális, unorthdox ruhának (jelen esetben gazdaságpolitikának) nevezi. És nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy el ne mondaná: gyönyörűnek tartja! És még mindig meg szokták tapsolni…

Az állításból komoly sérelmek adódnak

A valódi nemzeti szabadságküzdelmekhez való hasonlítás meghökkentő és durván méltatlan, ez az egyik, de távolról sem az egyetlen sérelem, ami az országra, történelmére és népére mindebből hullik. Akkor is, ha ezt sokan nem akarják észrevenni. Egyébként milyen szabadságküzdelem vagy kormányzás az, amiből hiányzik a stratégia, a taktika, az elgondolás, a szakszerűség, a „haditerv”? Ahol a „szarva közt a tőgyét” a gyakorlat. Raimondo Montecuccoli (1609 – 1680) ugyan megmondta, hogy egy háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz, de – gondolom – az észt és a hadvezéri képességet azért nem említette, mert azt meglevőnek tételezte fel. (Ezen felül kellett a pénz.) A pénz fontosságát a kormány megtanulta, olyannyira, hogy a célokat sem lehet igazán látni a folyamatos sarcszedésen és költekezésen kívül.

Különben ha a gazdasági szabadság növelése (vajon mit ért ez alatt?) lenne a célja, akkor éppen ellentétes, ami bekövetkezik. A gazdasági mozgástér csökkenése, külföldi diktátumok érkezése, az ország leckéztetése és a magyar nép, a magyarok megalázása.

Az ellenzék is gazdasági szabadságharcról beszél

A kormányhoz hasonló véleményen van a Jobbik: most a „függetlenségi háború” bukásán kesereg. Nem akarja észrevenni, hogy az, ami itt ennek ürügyén történt és történik,  éppen a nemzeti érdekek képviseletét járatja le.

A szocialisták számára a gazdasági függetlenség látnivalóan tabutéma, elméletileg nem tudják hova tenni a nemzeti kérdéseket. Gyakorlatilag pedig „sokat tettek” a külföldi függés szükségtelen erősítéséért, következésképpen keveset a hazai vállalkozások egyenlőségéért – legalább a hazai piacon. Elszomorító, hogy pillanatnyi kétségük sincs, hogy ez lenne a gazdasági szabadságharc, az pedig szerintük ki van zárva, hogy szükség lenne gazdasági szabadságharcra, pontosabban hatékony és ügyes nemzeti érdekképviseletre.

Pedig minden ország figyel a saját érdekeire. Úgy tűnik, csak mi nem. Vörös vonalként húzódik végig a rendszerváltás 20 éves történelmén a fogyasztás és a belső piac lebecsülése és ezzel a kis- és középvállalkozások, a polgárosodás diszpreferálása. A monopóliumok (ezek zömmel külföldiek) kedvezményezése – könnyű gazdagodást és nagy kényelmet biztosító árképletekkel. A rossz minőségű külföldi áruk korlátozatlan beáramlása az országba. (A magyar piacra eleve más minőségű termékeket szánnak.) A növény- és állat-egészségügyi hálózat leépítése, a fogyasztók szabad megkárosítása (árakban, minőségben stb.). De még lehetne hosszan folytatni.

Az állítólagos célokkal ellentétes gyakorlat

Ennél semmivel nem jobb az, amit bankadó, különadó címen az Orbán-kormány vezetett be. (Bizonyítva, hogy minden alulmúlható.)  Rátenyerelt arra a jogtalan extraprofitra (pontosabban annak kis részére), ami a megkárosított ügyfeleknek járt volna vissza. Ezzel durván eltér attól, ahogy ez minden piacgazdaságban történik. Ha a Versenyhivatal, a PSZÁF, a médiahatóság stb. megfelelően működik, akkor ennek a visszakorrigálásnak és a megkárosított ügyfelek javára automatikusan be kellett volna következnie. Ebben az esetben a monopóliumok sehova nem mehettek volna eséllyel panaszra. Az ügyfelek kompenzálása helyett a pénz kormányzsebbe való begyűjtése szerintem nem szabadságharc, hanem botrány. Az is, hogy a monopóliumok – hála a kormánynak – az így elvont összeget is megfizettethetik ügyfeleikkel. Még egyszer megvághatják őket.

A forint árfolyamának sajnálatos gyengülését és az ebben való kormányzati impotenciát sem tekinthetem gazdasági szabadságharcnak. Ennek bumeráng hatását sem, amire a kormány az összefüggések ismerete hiányában nem számított: a forint durva értékvesztése miatt és a gyorsított adósságtörlesztés ellenére ma még nagyobb az ország eladósodottsága, mint volt két éve. És ezzel szűkült az ország mozgástere. A devizahitelesek problémáinak kezelését sem tekinthetjük gazdasági szabadságharcnak. Elmaradt a helyzet feltárása és a felelősség megállapítása, ami a rendezés alapja kellett volna, hogy legyen.  És így tovább.

Egyet azért mindenképpen meg kell említeni és ez a Nemzetközi Valutaalap. Ennek elzavarása sem szabadságharc, hanem a politikai érzék hiánya, öncélú handabandázás, értelmetlen irritálás és revánsra késztetés. Ráadásul a nem éppen eredményes gazdaságpolitika következtében „sikerült” visszahozni és diktáló pozícióba a Nemzetközi Valutaalapot, növelni az ország függőségét.

Roppant sajnálatos, hogy baloldali ellenzéki körökben nemcsak elfogadják a rossz kormányzást gazdasági szabadságharcnak, hanem akarva-akaratlanul gúnyolódnak a magyar történelmen és az ország sorsán. Van olyan magyar EP-képviselő, aki azt fejtegette a rádióban és az írott sajtóban, hogy észre kell venni: eljött Világos (ahol a ’48-49-es szabadságharc véget ért), tegyék le a fegyvert! Összefogásról beszélnek, de az ilyen ormótlanságokkal is folyamatosan lehetetlenné teszik, hogy létrejöjjön. Ugyanez a hatása azoknak a „mágusoknak”, akik a balliberális sajtóban mernek úgy beszélni Magyarországról, mint egy olyan klubtagról, aki örülhet, hogy belépőt kapott és meg kellene húznia magát, ha nem akarja, hogy kidobják.

A külföld is „félreért”. A helyzetet és a megoldását

A színjátékot – mármint hogy ez a rossz kormányzás szabadságharc lenne – általában nemcsak belföldön, hanem külföldön is elfogadják és felkarolják. Bemutatva, hogy ha sokan mondják ugyanazt, attól az még nem lesz feltétlenül igaz. Tudatosan vagy félreértve a helyzetet belemennek a színjátékba, amiből szomorú következmények adódnak. Ezek közül néhányat már megemlítettem, de a sor ezekkel nem ér véget.

Az egyik további következmény, hogy a nem éppen jó és sikeres kormányzásról és – ami még lényegesebb – a lakosság ezzel együtt járó folyamatos sanyargatásáról és sarcolásáról eltereli a figyelmet. Ezt lehet tovább folytatni, holott már régóta folytathatatlan kellene, hogy legyen. A (nem létező) gazdasági szabadságharc ürügyén nagyokat rúgnak a kormány néhány vezetőjébe, rajtuk keresztül és gyakran közvetlenül a magyarokba. Azok, akik a tagállamok jóvoltából kapták hivatalaikat. Nem rejtve véka alá, hogy a magyarokat tartják felelősnek azért, hogy kétharmad arányban szavazta meg az Orbán-kormányt. El akarják venni – naiv módon így gondolják – a kedvüket, hogy ezt még egyszer megtegyék. Csakhogy ez nem így működik: az, aki ezt a stílust megtapasztalja, igazolva látja mindazt, amit az imperialista politikáról az „antivilágban” oktattak. És a kormány sokak szemében – a vélhető szándékokkal éppen ellentétben –“felmagasztosul”. Tovább mehet befelé a zsákutcába. Ezt az utazást is az ország fizeti.

A történtek fényében lehet igazán megérteni, hogyan is jutott ide az Európai Unió. Recseg-ropog eresztékeiben, de nem az érdemi kérdésekkel foglalkoznak, hanem egyes tagországok iskolás módon való leckéztetésével.

One response to “Gazdasági szabadságharc vagy rossz kormányzás?

  1. A konspirációs teóriák tényekké válnak. Valakik a világuralomra törekednek.
    A Magyar ipar és mezôgazdaság szisztematikusan lett tönkretéve de nem csak a Magyar, hanem még számos EU tagállammé is.
    Aggódva figyelem, mikor rogy térdre Európa?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.