Tudásalapú társadalom és gazdaságirányítási válság. Hol vannak a közgazdászok? (2.)

Úgy “ért” ma mindenki a gazdasághoz, mint korábban a futballhoz! A futball állapotából láthatjuk, hogy ez hova is vezet!

Onnan folytatjuk a cikket, hogy alternatíva helyett a különbségeket fogalmazzák meg. Nincs jele a gazdaságirányítási válság enyhülésének, pláne megoldásának.

Az Új Széchenyi Terv szerintem – mint ez már megírtam – még legelső változatnak is kevés, az ismeretlen, ám kikövetkeztethető szerkesztők (csúcsvezetők) a fogalmakkal sincsenek tisztában.

Molnár Ágnes csecsemő- és gyermekorvos, gazdaságfejlesztési államtitkár az Új Széchenyi Tervvel

Paravángyártás

Kiadványok sora született, „csak” a koncepció várat magára. Az Erős Magyarország – A Fidesz Magyar Polgári Szövetség programja c. kiadvány 2007-ben jelent meg, ez Navracsics Tibor politológus munkája. (Hogy ez a munka mi és programnak tekinthető-e, erről írtam nemrég megjelent könyvemben is, honlapomon is. Most inkább nem ismételném meg észrevételeimet. Azon kívül, hogy a gazdaságról jókívánságokat és közhelyeket ír, ami ugye nem program. És észre nem veszi, hogy mindenekelőtt gazdaságirányítási válság van.) Ezt a 2007-es munkát vették elő 2010-ben „programként”. Közben megígérték Parragh Lászlónak, hogy a győzelem után a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarára bízzák a programalkotást. (Még sincs? És hol a beígért kamarai mű?) Ő sem tud arról, hogy gazdaságirányítási válság lenne.

A „program” (Erős Magyarország) után (!) elkészült az „elméleti alapvetés”, amire fel kellett volna épülnie a gazdaságpolitikának. Ez volt a Jövőkép 2009, ami – előre is elnézést kérek az udvariatlan, de szerintem találó jellemzésért – egyfajta fantáziátlan iparos munkának tekinthető. (Ez is jele annak, hogy gazdaságirányítási válság van.) A nem is újszerű elvek, célok a levegőben lógnak, ál-elemzések és ál-összehasonítások töltik meg a lapokat.

Az, amit összehoztak (barkácsoltak) a szerencseszámnak tűnő 120 oldalban (újabban ebben a terjedelemben adják ki a nagy horderejűnek reklámozott anyagokat, pl. az Új Széchenyi Tervet is), felsorolja a „fontos embereket”, a „csapatot” (ez nagyon lényeges lehetett) és bedolgoz egyes gondolatokat és gondolattöredékeket különböző ideológiákból. Ez lenne tehát az alcím szerint „A megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon”. (Ami ezek szerint az előző kormány anyagának, az Új Magyarországnak lenne az alternatívája. Nem az, ahogy a széna sem a szalmának.)

Már az alcímből is kitűnik, hogy a liberális elképzelések (szabadelvűnek fogalmazva) újra előkerülnek. Leöntve egy kicsike szociálpolitikával. (A tanulmányt szerkesztette Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György, kiadja a Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet, felelős kiadó: Matolcsy György. Székhelye ugyanaz, mint a Matolcsy György által ugyancsak vezetett Tulajdon Alapítványé, aminek a tulajdona a cég.)

Cséfalvay Zoltán

Cséfalvay Zoltán

Az alcím láttán rögtön felmerül: tessék mondani, hol van itt piacgazdaság, ahol a piaci viszonyok még nem alakultak ki és ahol a monopóliumok rátelepednek a gazdaságra? És mitől jönne létre? A szándékok és a jelmondatok ehhez nem elégségesek, de a nagy közgazdászoktól (a XVIII. századtól napjainkig) idézett szövegek sem.

A monopóliumok miatt nem keseregni kell, hanem fel lehet és kell lépni a verseny korlátozása ellen. (Rég meg kellett volna tenni! Ez a mulasztás is jele annak, hogy gazdaságirányítási válság van.) Ennek évtizedek óta megvannak a kialakult módszerei, még a természetes monopóliumok esetében is. Más nem tud ezekkel élni, mint az állam, cselekedni tessék, nem keseregni! A helyzet sem világos a műből, az okok sincsenek feltárva, de megjelölve sem. Azt viszont sikerült elérni a 75 tagú, zömmel nem közgazdasági képzettségű szerzőgárdával, hogy kitöltötték (lestoppolták) a kommunikációs tér egy újabb részét.

De mit is várhatnánk a monopóliumok korlátozása érdekében, amikor a tanulmány is egy zárt körre épül?  Nem számolva azzal és nem érdeklődve az iránt, milyen gondolatok lennének hozzáférhetőek, de az iránt sem, egyáltalán melyek a fontos kérdések?  Az ugyanis, amit hosszan taglal és összehasonlít (amerikai, európai, ázsiai stb. fejlődés innen és onnan stb.) közömbösek a kibontakozás szempontjából, nem lényegesek, ezért félrevisznek és félre tematizálnak. Vagy közhelyekről fontoskodnak.

Az Új Széchenyi Tervről 10 oldalon már felvázoltam észrevételeimet: szerintem nem tudja miniszterelnök úr, milyen színvonalú anyagot adtak a kezébe. Az, amivel rendelkezik, nem az, amivel kellene. Leonyid Brezsnyev, amikor rossz beszédet vett a kezébe, amit majdnem végig felolvasott, legalább rájött, hogy ez nem az a beszéd! Jelen esetben még várat magára az a felismerés, hogy ez nem az az anyag. Az Új Széchenyi Tervnél a megbízatás formális teljesítésénél is fontosabb lehetett, hogy ki lesz az a 350 személy (a közölt 500 főből további 150 állítólag munkatárs volt, akiket állítólag ezért nem soroltak fel), akinek a neve megjelenik az anyag végén. Sokan nem is tudtak arról, hogy részt vettek a munkában, de csak kevesen fejezték ki emiatt a neheztelésüket.

Megvan a szakértői névjegyzék!

E bővebb névsorban és a mindennapi kommunikációban radikálisoknak tartott szakértők is szerepelnek, akiknek a megközelítései (megfogalmazásai) nem estek egybe a nem ritkán liberális beállítottságú kiválasztottakéival. A választások megnyerésével és a kormányalakítással változott a helyzet. Ma a „radikálisok” teljesen elfogadják a vonalat, sőt hozsannáznak, miközben éles támadásokat intéznek a korábbi kormány és tevékenysége, továbbá a nemzetközi tőke ellen. Ebben sem mennek el azonban a kényes határokig, nem igazán követelik pl. a külföldi monopóliumok támogatásának leépítését, fel sem vetik az irányukban nálunk jelentkező alacsony műszaki, szolgáltatási stb. követelmények megemelését stb. Az e körön belül maradó éles támadások mégis azt a benyomást keltik, mennyire nemzeti kormánya van Magyarországnak.

A kritikát, a vitát teljesen magától értetődően támadásnak nevezik és támadással viszonozzák.  Az amúgy is korlátozott „véleményverseny” – ha lehet – még teljesebben és még agresszívabban korlátozódik, a „képbe nem illő” személyeket és nézeteiket kirekesztik, lejáratják, elhallgatják. Tudásalapú társadalomról szavalnak és nem kíváncsiak arra, ami rajtuk kívül van.

Ha akarják és tudják, igyekeznek elérni a másik oldal térfelén is: ott sem jelenjenek meg! A nézetekkel és a tényekkel gyakran úgy „küzdenek meg”, hogy azokat eltorzítják, vagy egyszerűen letagadják.

A tartalmi kritika nem vitára, támadásra és kirekesztetésre késztet

Az egyik fő módszer a személyeskedés, melynek célja a személy és persze ennek alapján nézeteinek, megállapításainak a kirekesztése. Nehogy már ő mondja meg, hogy mit kellene tenni! – „alapon”. Vagy, hogy milyen a helyzet, melyek az összetevői!  Mintha az elgondolás tartalma lenne érdektelen, olyannyira, hogy arra nekik nem is kell időt és energiát „pazarolni”. Nyíltan úgy lépnek fel, hogy a személyre összpontosítanak, miközben hozzáteszik: nem olvastam, amit írt, szakmailag most nem foglalkoznék a cikkel stb.

A kormányhoz, a gazdaságirányításhoz a lehetséges információknak és fontos gondolatoknak egy része nem jut el, de ezt nem érzik zavarónak. Azt sokkal inkább annak éreznék, ha nézeteikkel, kijelentéseikkel bármi ütközne, vagy ha azokat kontrollálni kellene. Vitában kellene megvédeni. Az országnak megkerülhetetlenül alternatívára lenne szüksége, de így hogyan lesz?

A közgazdasági szakma leértékelése

Bonyolítja a képletet az is, hogy a súlyos gazdasági problémák ellenére a rendszerváltás óta – akarva-akaratlanul – sikerült leértékelni a közgazdasági diplomát, szakmát és munkát, következésképpen a közgazdaságtant is, holott szakmailag kitől mástól, mint az elméleti és gyakorlati közgazdászoktól és a szakma fejlődésétől lehetne várni a megoldásokat?

Az előbb említett és azokhoz hasonló alibi munkák is ezt a leértékelődést reprezentálják. Bár többnyire nem közgazdászok az alkotók és vannak, akik tulajdonképpen ki vannak az alkotásból és a vitából zárva, a közvélemény a rossz gazdasági helyzetet és annak megoldatlanságát, reménytelenségét, az időnként elhangzó blablákat a közgazdászokhoz szokta kapcsolni. Most már világjelenségként, hiszen világgazdasági válság van. Ilyenek a közgazdászok! – ostorozzák a szakmát és a közgazdászokat. Sehol nem tudják kezelni a helyzetet! – élcelődnek, holott ezért elsősorban nem a közgazdászok a felelősek, mások viszik szakmájukban a prímet. (Ha szabad arról a szörnyűségről, ami így létrejön, ilyen szépen nyilatkozni.)

Jogászok, politológusok, földrajztanárok, atomfizikusok stb. nyomulása

Jogászok, politológusok, politikusok, pártmunkások, bölcsészek, matematikusok, földrajztanárok, teológusok, tanítók, atomfizikusok, agykutatók, mérnökök, építőmesterek stb. hallatják a hangjukat és igyekeznek meghatározni lényeges elméleti és gyakorlati gazdasági kérdéseket, a gazdaságpolitika fő irányait.  Emlékezhetünk Pálinkás József jelenlegi és Vízi E. Szilveszter volt akadémiai elnökre, akik még az előző kormány idején egy reformbizottságnak nevezett testületből terelték, presszionálták a kormányt. Liberális (és azon belül könyvelői) irányban. Felelősségtudatukra hivatkozva követelték a tizenharmadik havi bérek és főleg a tizenharmadik havi nyugdíjak megszüntetését. (Hogy – úgy mondjam – ne váljon lehetetlenné a 12. havi, majd a 11. havi stb. járandóság kifizetése!)  Pálinkás József most éppen az Új Széchenyi Tervben fejtett ki aktivitást. (Azt persze nem állítom, hogy miatta lett ilyen, de egyetértett azzal, hogy neve közreműködőként szerepeljen.)

Vízi E. Szilveszter a Nemzeti csúcson. A "gazdaságban" is "otthon van"

Vízi E. Szilveszter a Nemzeti csúcson. A “gazdaságban” is “otthon van”

Úgy értünk hozzá, mint a futballhoz

Ez a nyüzsgés a közgazdasági kérdések körül arra is utal, hogy a tudásalapú társadalom folyamatos lózungja (jelmondata és közhelye) ellenére újabb terület vált a laikusok által művelhetővé. Korábban a futballról mondták, hogy mindenki ért hozzá, ma a gazdaságról. A labdarúgás kétségbeejtő állapota mutatja, hogy ez a szemlélet hova vezet.

A gazdaságnak ugyanakkor sokkal nagyobb hatása van életünkre, a laikusok benyomulása a véleményalkotásba és egyes vélemények kiszolgálásába itt nagyon súlyos következményekkel járhat. És mint tapasztaljuk, jár is. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a laikusok közül sokan fanatikusok, még riasztóbb a helyzet és a perspektíva. Az feltétlenül jó, amit a mieink csinálnak, az pedig rossz, ostobaság, maga a kár, amit mások.

A közgazdasági munka leértékelésének tekinthető a gazdaságirányításban a kamarilla-kormányzás is, amikor nem az apparátus és a hivatalos tanácsadók, hanem a miniszterelnök és a miniszterek informális köre, barátai, ismerősei, beajánlott látogatói alakítják a döntéseket: az ő szempontjaik alapján. (Könyvemben erről is bővebben olvashatnak.)

A gazdaságkutatás egy jó buli! Stumpf István

Az önjelölt „hozzáértés” még a legbonyolultabb makrogazdasági kérdésekben is tapasztalható. Az Orbán-kormány volt kancelláriaminisztere, Stumpf István korábban a főtisztviselői kar kialakításával és a koalíciós partnert ellenőrző referatúra felállításával és működtetésével foglalkozott, ezek voltak a kedvenc témái. 2002 után ő is elfoglalta a közgazdasági kommunikációs tér egy újabb jelentős részét: makrogazdasági szakértő lett. Éveken át, hetente legalább egy órát a televízióban a politológus Stumpf a makrogazdasággal foglalkozott, nem ritkán egy-egy ismert közgazdásszal vitatkozva. De olyan is volt, amikor egy másik szakmán kívülivel fedte fel a közgazdaságtan titkait.

Stumpf előre jelzett, helyzetet értékelt, kioktatott. Évente közgazdasági konferenciákat szervezett és ott főszerepet vitt. Aztán – újabb meglepetésre – ismét éles kanyart vett: alkotmánybíró lett. Ezt már többen kifogásolták, pedig nem ő az első politológus–alkotmánybíró, akármilyen érthetetlen is ez. Ha Stumpf marad a Századvégnél, nyilván ő lett volna a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezetője. (Egyik politológus kollegája a Századvégtől viszont benn is van a háromfős vezetésben.) E gazdaságkutató cég létrehozása is a térfoglalás jegyében történt: ha van a másik oldalnak, legyen itt is! Biztosan jó buli!

Ezek a gazdaságkutató cégek sem lettek alternatívái egymásnak, mivel mindkettő a nevében viseli azt, amit főleg a tartalmában kellene. Szemben az előddel, az 1967-ben létrejött Gazdaságkutató Intézettel (GKI), ami hosszú ideig és a tömbbeli országokban egyedüliként megvalósította azt, amit egy gazdaságkutató intézetnek kell (ez a megnevezés korábban mindenütt hasonló tartalmat és profilt képviselt). És felújította, megjelenítette azt a tevékenységet, amit a két világháború között létezett intézet jelentett.

Már régen feltűnt, hogy a közgazdász állásokat jelentős részben más végzettségűek (jogászok, mérnökök, politológusok stb.) töltik be, az is, hogy a gazdaságirányítás kulcspozícióinál hasonló a helyzet. A más szakmáknál a túlképzés éppen e miatt látszik kisebbnek a valóságosnál.

Vannak ugyanis olyan szakmák, amelyeknél az állás betöltésének törvényi feltétele meghatározott diploma megszerzése (ilyen az orvosi, jogi, mérnöki stb. munkakör), a továbbiaknál – ha a munkáltató nem ír elő mást, egyéb diploma is elégséges. A közgazdász szakma is ez utóbbiak közé tartozik.  A második csoportba kerülni nyilván egyfajta leértékelést jelent az első csoportba kerültekhez képest, a közgazdaságtudomány jelentőségét relativizálja.

A közgazdász szakma leértékelődésének folyamata azért nem annyira szembetűnő, mert továbbra is divatos szakmának tartják, ahova kerülő úton is meg lehet érkezni. Jó állásokhoz lehet jutni és nem is kell ehhez ilyen egyetemet végezni. Az ide került, de más képzettségű személyek úgy is tekintik, hogy az állások betöltésével közgazdásszá (is) váltak, közgazdászi mivoltukkal gyakran büszkélkednek. (Eközben nagy tudású, felkészült, nagy tapasztalatú közgazdászok is megfelelő feladat nélkül maradnak.)

Ezt az elhelyezkedési (elhelyezési) gyakorlatot ugyan eleve általában semmi nem tiltja, de nyilván nem hatékony a társadalom szempontjából. Ha az illetőt nem jogásznak, hanem közgazdásznak képezték volna ki, feltehetőleg több hasznot tudna hajtani alkalmazójának. Ha pedig tudásalapú társadalomról beszélnek, miért nem igyekeznek az oktatást az igényekkel jobban összehangolni? Hiszen nem általában tudásra, hanem olyan tudásra lenne szükség, ami az adott területen a leginkább hasznosul.

A közgazdaságtudományi egyetem „vétkei”. Ahogy Bogár László látta

A leértékelés jelenik meg abban az értékelésben, ami a hazai közgazdasági oktatás kulcsintézményével kapcsolatban, egyes itt végzettek részéről is megjelenik. Sokáig nem értettem az Orbán-kormány szándékát, amikor be akarta olvasztani a közgazdaságtudományi egyetemet más egyetemekbe (az ELTE-be vagy a Budapesti Műszaki Egyetembe). A lépésnek nagyon rossz üzenete lett volna, heves viták után sikerült megakadályozni.

Felmerült ugyan bennem, hogy az lenne az ok, hogy helytelenül a kommunizmussal azonosítják, de ezt nem akartam elhinni. Beszéltek ugyan Dimitrov téri fiúkról (lányokról miért nem?), az intézmény neve ráadásul Marx Károly nevét viselte, amitől persze még nem lett azonos a kommunizmussal. Ráadásul eközben dicsérgették a Rajk László Kollégium szerepét, amit betöltött a rendszerváltásban és senki nem kifogásolta, kinek a nevét viseli még mindig. A nagyvásárcsarnok a Tolbuhin körúton volt, mégsem akarták bezárni emiatt. De ha úgy is lenne, hogy kommunistának tarthatnák, ez sem indokolná, hogy a hazai közgazdászképzés kulcsintézményét beolvasszák máshova. Nálunk azonban a logika félrevezető lehet.

Amikor nemrég (neheztelő) cikket olvastam arról, hogy Bogár László is a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet végezte, nem volt kétségem afelől, hogy az egyetemmel azonosított korábbi elnevezés nem más, mint valami szitok, amit rá akarnak ragasztani. Hogy ideológiai síkra terelik a szakmát. Ha ez így van, ez nem más, mint ürügy a közgazdaságtudományi egyetemet végzett igazi közgazdászok kiszorítására és a nem közgazdászok felértékelésére. Ők nem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet végezték.

De nem ez volt az egyedüli ürügy, ahogy ezt Bogár László egyik interjújából megtudhattuk. Ráadásul a saját véleményeként és az emlékeket megcáfoló visszaemlékezéseként. (2010. augusztus 13, Péntek 8, Hír TV).

Bogár László a közgázról

Érdekes, hogyan jut el Bogár László a sajtó szerepétől a közgazdaságtudományi egyetemről mondott tirádáig és az intézménynek egy összeesküvésben játszott szerepéig:

A magyar társadalom, ezt tudjuk, régóta egy összezavart nyelvű közösség, tehát rejtett véleményhatalmak, hamis értelmezési keretek és hamis fogalomkészletek tömegét vitték be a magyar társadalomba. Ez a hamis tematizáció és értelmezési keret ez akkor, ’88–’89-ben készen állt Valamikor már a ’70-es években kezdett felépülni. Bizonyos értelemben véve a 168 óra, mármint az ősi 168 óra vitték be, hozták be.

Sőt el kell mondanom, hogy ugye sokszor elújságoltam, hogy 1968 és 1973 között a Tolbuhin körútról nyíló Dimitrov téri Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre jártam. Sok más választásom nem volt, mert az volt és azóta is ez az egyetlen közgazdaságtudományi egyetem. De már akkor masszívan zajlott az indoktrináció. Aminek az volt a lényege, hogy a tanáraink nagy része jelezte, hogy persze az, ami itt van, és amit szocializmusnak hívja magát, az egy jelentéktelen semmi, tegyetek úgy, mintha elfogadnátok ezt a valamit, úgyis meg fog bukni (a CIA sem tudta – Sz. B.), amiben egyébként igazuk is lett. De volt ennek a mondatnak egy sokkal fontosabb része: akkor is hozzátették, hogy ennek helyére csak az a liberális, globális kapitalizmus léphet, ugye Milton Friedman éppen akkor kapott Nobel-díjat, a ’70-es évek elején, ami akkoriban kezdett kiépülni. Tehát a legsúlyosabb pusztítás a magyar társadalomban ezen a téren, tehát a rejtett véleményhatalmak szintjén ment végbe. Szerintem Magyarországon 30 éve permanens médiaháború van.”

Nem ismertem rá a korra

Ebből a monológból a közgazdaságtudományi egyetemre nem ismertem rá, merőben mások az emlékeim, pedig lényegében ugyanabban az időszakban jártam oda. Az idézett politikai megnyilvánulás akkor még roppant veszélyes és idő előtti lett volna, azt is rossz néven vették és retorzióval „díjazták”, hogy a Fényes szelek című filmet néhányan megnéztük és el voltunk attól ragadtatva. (Erről valaki beszámolt egy igen dogmatikus oktatónak.) A szocializmus megreformálhatósága volt a még megkockáztatható bátorság, olyan őrülttel nem találkoztam, aki a szocializmusról jelentéktelen semmiként beszélt volna (a nyilvánosság előtt). (És „ha jól emlékszem”, 1968-ban katonai beavatkozás történt Csehszlovákiában, 1973-ban baloldali fordulatot hajtottak végre Magyarországon.)

Milton Friedman szerepe ekként, ahogy B. L. tette, nem foglalható össze és különben sem a ’70-es évek elején, hanem 1976-ban kapott Nobel-díjat (amikor B. L. már három éve dolgozott és nem az egyetemen). Elmélettörténetet tanultunk, de senki nem emelte ki a neoliberális kurzust, mint az egyetlen lehetséges jövőt. Felmerült bennem a kérdés, ha így emlékszik vissza Bogár László az egyetemtől kapott információkra, miért nem alakult másképpen az életpályája a régi rendszerben? És később, amikor a liberális MDNP-ben folytatta politikai pályafutását? És onnan hozott szakértőket.

Bogár László: a kiút elkezdődött!

Bogár László: a kiút elkezdődött!

Megvan a kiút! Ez lenne? És így?

Az interjú végén elmondottakra is felfigyeltem, annál is inkább, mert B. L. közölte: megvan a kiút!

„A kiút elkezdődött. Ez a kiút, pontosan az a kiút, ami a Valutaalappal zajlott tárgyalásokon történt. Az a kiút, hogy világossá tettük, hogy van érvényes tudásunk (?! – Sz. B.) ezekről a folyamatokról és van elszántságunk és bátorságunk képviselni annak a közösségnek az érdekeit, amely mi vagyunk. Hogy tisztelettel, de nagyon határozottan jelezzük a birodalomnak (?! – Sz. B.), hogy új alku nélkül nincs megoldása ennek a helyzetnek. És magára vethetsz (Így! – Sz. B.), tehát minden iszonyatos következményét neki kell vállalnia, hogy ha nem hajlandó ezekre a kompromisszumokra.”

Ez így mindenképpen kevés a kiúthoz. Hiszen azt mindenoldalú és összehangolt változtatásoknak kell létrehoznia és megalapoznia, amiről szó nincs.
Nem az érdekvédelem szükségességét kérdőjelezem meg, sőt. Megkérdezem: mi van a termőföldek külföldieknek való elidegenítési tilalmának meghosszabbításával? Valóban olyan gyökeresen változott volna a kormány és külügyminisztere álláspontja, hogy most a korábbinak az ellenkezőjét képviselik?  (Az ugyanis, hogy a moratórium ideje rövid lesz, akkor sem volt kétséges.) És ha tényleg változott az álláspont, hol vannak a tettek?

Az elidegenítési moratórium rövid határidővel való fenntartásáról és egyéb feltételeiről – a tőke szabad áramlása fejezet keretében – Martonyi János akkori és mai külügyminiszter állapodott meg az EU-val. E megállapodás olyan fontos lehetett, hogy minden bizonnyal nagy szerepet játszott az FVM vezetésének eltávolításában és egyéb kiszorító lépések megtételében. A Kisgazdapárt földvédő mozgalmat indított, amihez egyetlen politikai erő sem csatlakozott. (Minderről ld. bővebben: könyvek és honlap.)  Ma pedig azt lehet állítani, a közelmúltig egyetlen parlamenti párt sem lépett fel a felülvizsgálat érdekében.

Orbán mellett Martonyi, a termőföld magyar főtárgyalója (1998-2001)

Orbán mellett Martonyi, a termőföld magyar főtárgyalója (1998-2001)

Miközben az érdekvédelem fontosságát nagyon is elismerem, eszembe jut: az ország érdekeinek védelme nem az IMF-fel kezdődik és végződik. Még példának sem nagyon jó. Nincs is feltétlenül szükségünk egy új megállapodásra, de azért ennek lebegtetésével és a huzavonával saját magunknak óriási károkat tudunk okozni. Ez lenne az érvényes tudás?

Miért nem lépett az első Orbán-kormány olyan ügyekben, mint a külföldi monopóliumok támogatásának csökkentése, az árképlet felülvizsgálata? Bár volt erre javaslat, miért söpörte le akkor? Miért nem hihetek tapasztalataim alapján abban, hogy az árképlet felülvizsgálata, ami most állítólag folyik, valóban minden túlszámlázást megszüntet? (Megfelelő-e a témafelelős államtitkár, Bencsik János teológusi alapképzettsége, ismeretei és tapasztalatai ehhez? )

Lehet, hogy nem az eredmény a cél, hanem annak demonstrálása, hogy megpróbálták? Egy újabb paraván építése?

Amit mindenképpen számon kell kérni a kormányon, az a valós szándék megléte. Továbbá az ügyetlenség, aminek a szemtanúi voltunk és a kárvallottjai vagyunk és lehetünk. Nem tölt el jó érzéssel, hogy a meghiúsult tárgyalások után mekkora zavart láttunk a kormány köreiben és a nemzetgazdasági miniszteren. Aztán, ahogy telt az idő, vált kerekké, majd egyre kerekebbé és főleg tudatosabbá az elmondások (sztorizások) szerint a történet. Arra vonatkozóan nincs információnk, igaz, erre kérdés sem hangzott le, hogy mivel demonstrálták a Bogár László által hangoztatott érvényes tudást? Talán az Új Széchenyi Tervvel?

Mindenekelőtt tehát a komplex elképzeléseket kellene számon kérni. Erre egy esetleges új megállapodás eléréséhez is szükség van. Azért meg még inkább, hogy tényleg legyen kiút. Ha sikerülne kompromisszumot elérni az EU-val és esetleg az IMF-fel, a terhek valóban csökkennének, de hogy ezt jól lehessen kihasználni, ahhoz sem nélkülözhetőek a komplex elképzelések és a valóságos alternatíva. Mindezek helyett és a kiút helyett arról beszélni, hogy a kiút elkezdődött, mindannyiunk lebecsülése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.