Szemléletváltás helyett régi nézetek. Megint előhúzták a forintleértékelést

Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen (Albert Einstein)

Most a görög válság és az euró kapcsán húzták elő, ami állítólag arra hívta fel a figyelmet, hogy az euró kifejezetten előnytelen a kevésbé fejlett országoknak, mert megfosztja őket egy olyan alapvető eszköztől, ami a tankönyvekben is  szerepel. Ez a forintleértékelés lenne, amivel – e módszer mai népszerűsítői szerint – Magyarországnak élnie kellene, de nem teheti, mert ez ellentétes lenne a devizahitelesek érdekeivel. Ezt oldaná fel a devizahitelek forinthitelekké való átállítása, ami szabad folyást adna a leértékelésnek. A devizahitelek átalakítását a nemsokára hivatalba lépő kormány a legsürgetőbb teendők között tartja számon: e ponton – ha más indíttatásból is – a nézetek találkoznak.

Medgyessyt nem hagyták leértékelgetni

Medgyessyt nem hagyták leértékelgetni

Zűrzavar a fejekben. Mi mindenre lenne jó?

Milyen jó lenne – hangzik az alaptalan állítás –, hiszen így akadályoznánk az importot, védenénk a belső piacot, versenyképessé tennénk a hazai termelést és ösztönöznénk az exportot! Szinte mindent (?!) megoldhatnánk. Nem kerül szóba, hogy e célokat különösen így eddig sem sikerülhetett elérni. Nem éltek viszont a fő eszközökkel, például a belső piac védelménél a minőségvédelemmel, sőt ezzel ellentétesen cselekedtek, leépítették ennek intézményrendszerét. (Ld. növény- és állategészségügyi hálózat elsorvasztása. Ez sajnos sikerült, lehet, hogy ezért nevezik „sikerágazatnak” a mezőgazdaságot?)

Fel sem merül: a leértékelési gyakorlat felelevenítésére a mai gazdasági környezetben egyáltalán van-e lehetőség? (Ez ugyanis gyorsítja az inflációt, ami egyébként is ma az EU-ban nálunk a legmagasabb stb.)
Ami a belső piac védelmét illeti, a leértékelés erre még elfogult hívei szerint sem alkalmas.  A fogyasztás megdrágításával a fogyasztást akarták visszafogni és az export számára árualapokat felszabadítani. Tehát a leértékeléssel éppen hogy meggyengítették a belső piacot, holott annak előtérbe helyezése és megerősítése ma a gazdaság talpra állításának, a fenntartható dinamikus növekedésnek az egyik alapfeltétele.

A „magányos farkas”. A tévút előzményei

Az, aki ezt egyre hangosabban képviseli egy politikai profilú „kereskedelmi” rádió nyájas műsorvezetőjénél, az ő buzgó helyeslése mellett indította kampányát. Mondhatni, annak köpönyegéből bújt ki, de ma már a televíziókban és a lapokban is képviseli ezt. És egyre sűrűbben és zajosabban. Ahogy ő jellemzi önmagát: „magányos farkasként”.  Pedig nézete nemigen tér el Bokros Lajosétól és Medgyessy Péterétől, miközben már évtizedek óta a tankönyvek sem fogalmaznak úgy, ahogy a nyilatkozó és szakmai elődei. Sokan már évtizedekkel ezelőtt látták a lehetséges hátulütőket és felhívták a figyelmet arra, hogy a konkrét összefüggésektől függően a nemzeti valuta leértékelése nem feltétlenül jár pozitív mérleggel, sőt bumerángként üthet vissza.

Már akkor sem gondolták a tankönyvírók (sem), hogy a versenyképesség egy elemből állna; számtalan olyan eleme van ugyanis, amiben viszont kézenfekvő előrelépési lehetőség lenne.

A leértékelésekben, köztük a folyamatos leértékelésekben (csúszó forintleértékelés) szerzett tapasztalataink súlyos, ezermilliárdos károkról szólnak. Nem is szólva az infláció felpörgetéséről, annak minden súlyosan negatív következményével együtt. Ezek: a gazdaság dezorganizációja, a hatékonysággal ellentétes kontraproduktív környezet, ésszerűtlen jövedelemátcsoportosítás az erőfölénnyel rendelkezők javára stb. A leértékeléseket az infláció gyorsulása követi, ami újabb leértékelést magyarázhat: leértékelési/inflációs spirált indít el.

Hatékonysági veszteségek

A forint különben ma is alul van értékelve, hát még mennyire az volt egy éve, amikor az euró árfolyama 320 forint körül is ingadozott. Ezt nyilván nem akarhatjuk, hiszen emlékezhetünk, hogy a gazdaság a működésképtelenség küszöbére jutott. A most is létező alulértékeltség azt is jelenti, hogy exportra kerülnek olyan termékek, amelyeket hatékonysági szempontok alapján nem lenne szabad exportálni. Az idegenforgalomban pedig a nagyobb jövedelmet adó minőségi turizmust hátráltatja a forint alulértékeltsége. És így tovább, és így tovább. A feltételezett (a várt) eredményeket (exportvezérelt gazdaságpolitika, a külkereskedelmi deficit csökkentése stb.) pedig nem lehet bizonyítani, mert nem következtek be.

Abban a nyilatkozónak viszont igaza van, hogy – bár nem a leértékelések folytathatósága miatt – nem kell siettetni az euró bevezetését és nagyon meg kell gondolni, hogy ezért bármilyen súlyos terhet vállaljon-e a gazdaság és a lakosság. Nemcsak azt kell közölni tehát a társadalommal, hogy a kormány szerint mikor csatlakozunk az euróövezethez, hanem azt is, hogy ez milyen előnyökkel jár és hogy ez mibe kerül. Hatásvizsgálatokat kellene végezni, amire már két évtizede (és hiába) törvény kötelezi a kormányokat.

Azt pedig végképp ki kell zárni, hogy a magyar gazdaság rossz (alacsony) árfolyamon csatlakozzon az euró övezethez. Példának okáért a reálisnál (elérhetőnél) akár csak 10–20 százalékkal alacsonyabb átváltásnál minden vagyon, ami az országban van és minden jövedelem, amit folyósítanak, a bevezetés időpontjától azonnal 10–20 százalékkal kevesebbet érne. Ezért is semmiképpen nem leértékelésekben, hanem a nemzeti valuta alulértékeltségének folyamatos mérséklésében, erősítésében kell gondolkodni.

A magyar gazdaság ma kétségkívül nem érett az euróra, de ez kisebb probléma, mint az, hogy nem érett az EU-ban való teljes jogú részvételre. Több más országhoz hasonlóan nem elég fejlett a gazdasága, a belépés az EU-ba megelőzte a felzárkózást. A belépéstől mindenki azt várta, hogy felgyorsítja a növekedést, ami az újonnan csatlakozott országok közül csak nekünk nem sikerült. Meglehetősen sajátos a helyzetünk a felkészültség tekintetében, ami ugyancsak az egyik leggyengébbnek tűnik. Félbemaradt a rendszerváltás, nem alakultak ki a piaci viszonyok, nincs védelem a monopóliumokkal szemben, a kormány nem védte meg a magyar érdekeket (ld. termőföld stb.) Nincs komplex elgondolás és a régi, többszörösen megbukott ál-megoldásokhoz nyúlnak. Ilyen például az infláció felpörgetése. Az euró bevezetése az ilyen ál-megoldások alkalmazását zárná ki, ennyiben nem „gyümölcse” lenne a fejlődésnek, hanem szükséges eszköze is.

A leértékelések és az exportvezérlés leltára

A néhány hete megjelent könyvemben (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra) alaposan körbejártam az előbbi kérdéseket is: hogyan lett a leértékelési tévútból – a tények és az összefüggések hibás beállításával, a tapasztalatok negligálásával – kényszerpálya.

A fülszövegben olvasható, hogy a könyvet az élet is írta, hiszen a legújabb aktualitások sem hiányoznak. Az élet persze tovább is „írja” a történetet, annyiban mindenképpen, hogy folyamatosan újabb példákkal támasztja alá a kötet megállapításait. Azt is, hogy nincs kidolgozott alternatíva, hogy a gazdasági gondok összefüggő, rendszerszerű megközelítését még mindig meg akarják kerülni.  Inkább haladnak tovább a tévúton, azt kényszerpályaként tüntetve fel. Erre legfeljebb indok, de nem mentség az, hogy az alternatíva – mint ezt kifejtettem és alátámasztottam – hatalmi kérdés, ezért az elit minden módon küzd a megjelenése ellen.