Az elszámolás (leszámolás, számadás) és a jogrend (1. rész)

Iustitia est regnorum fundamentum. Az igazság az országok talpköve

Tapasztaljuk, hogy olyan állapotok alakultak ki az országban (a gazdaságban, a politikában és másutt), amelyek elfogadhatatlanok, egyre kevésbé elviselhetőek.  Hogy mi e helyzet oka, azzal alig foglalkoznak, pedig régóta ez lenne az igazán érdekes és lényeges kérdés, ezzel ugyanis esély nyílhatott volna a negatív folyamatok megállítására, visszafordítására. Már amennyiben ez a hatalom érdekében állt volna, illetve állna.

Liebmann: Ne feledje, az igazság ideát van!

Liebmann: Ne feledje, az igazság ideát van!

A számonkérés értelme

A helyzet feltárásának – ha ez lenne a cél – része lehet a számonkérés, a felelősök elszámoltatása, felelősségre vonása. Ennek nyilván akkor van értelme, ha a valóságnak megfelelő, a tényállást teljesen feltáró, a valódi felelősökre és felelősségre (annak teljes körére) kiterjedő eljárást jelent. Ha létezik a törvény előtti egyenlőség. Ha tehát betartják a jogállamiság normáit, beleértve a védekezés jogát és értelmét, ami viszont – sokaknak úgy tűnhet – fékezheti, sőt akár meg is akadályozhatja a számonkérést. Az elmúlt évtizedekben viszont tudomásul vették a „pozitív diszkriminációt”, illetve azokat a feltételezhető alkukat, amelyek e mögött állhattak. Sokan elkerülték ugyanis a bíróságot, de még a meggyanúsítást is. – Legalább azok maradjanak a körben, akik oda kerültek – hangzik a vélekedés.

Az előbbi vélt ellentmondást a számonkérés és a jogállamiság között a hatalom, az emberjogi civil szervezetek és a sajtó kész a jog és az igazság rovására „feloldani”, az esetleges jogi, eljárási aggályokat, a tisztességes eljárás jogának megsértéseit, a kétségeket „szőnyeg alá söpörni”. (Már amennyiben érzékelik azokat, mivel ténybeli és jogi ismereteik legalábbis hézagosak. Nem meglepő ezért, hogy a való világot és annak összefüggéseit gyakran a virtuális, elképzelt világ helyettesíti: ennek megfelelő „tényekkel”, szerepekkel és motivációval.)

Az ellentmondás a jogrend és az érdemi számonkérés között azonban látszólagos: csak a tisztességes eljárás szabályainak betartásától remélhető a valóság, a valós helyzet megfelelő feltárása (a tényállás alapos és teljes felderítése), az igazság megismerése. Ha nem így járnak el, valójában semmiben nem lehetünk biztosak: sem abban, hogy valami valóban megtörtént, sem abban, hogy tényleg olyan motívumok alapján valósult volna meg és olyan szereplőkkel és szerepekkel, ahogy ezt majd „megítélik”. Ha nem érvényesül a tisztességes eljáráshoz való jog, a számonkérés könnyen válik leszámolássá, megtorlássá és manipulációvá. Olyan eljárássá, ahol bizonyos kiválogatott személyeket koncként dobnak oda, megfosztva őket a védekezés számos érdemi lehetőségétől.  (Elítélésük pedig akár ártatlanul is megtörténhet.)

Nem azzal foglalkozik a politika stb., amivel kellene, hanem amivel nem szabadna

A büntetőeljárás lefolytatása a hatóságok és a bíróságok feladata, de ez nem jelentheti azt, hogy a politika, az emberjogi szervezetek és a sajtó e kérdésekkel nem foglalkozhatnak. Ezt természetesen nem azért írom, mintha bennük bármilyen kétség lenne, hogy bármivel és főleg azzal, amivel akarnak, foglalkozhatnak. Csakhogy nyilvánvalóan rossz és alkotmányellenes az irány. A politikának és mindenekelőtt az országgyűlési képviselőknek és frakcióknak a jogi háttérrel kellene elsősorban törődniük és az alkotmányos garanciák megerősítésével és az érvényesülésükre való „rákérdezéssel”. (Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsban, amiben a végrehajtó hatalom és a törvényhozás is részt vesz, erre megvan a lehetőség.) Arra nem kellene (nem szabadna) összpontosítaniuk, amit ma oly’ nagy előszeretettel tesznek: az ártatlanság latolgatásával és főleg a bűnösség sulykolásával. Az ártatlanságról vagy a bűnösségről a bíróságnak kell döntenie. Azt is tapasztaljuk, hogy nem ritkán súlyos tévedések fordulnak elő, feltételezhetően nem kis részben külső ráhatások, nyomások eredményeképpen. Van, amiről hivatalosan kiderül, mekkora hiba történt, van, amiről „csak” sejthető.

Ha a téves ítéletet a bíróság kénytelen elismerni, az okok és a felelősség akkor is kivizsgálatlan szokott maradni. (Ld. pl. Kaiser-ügy.) Sokkal több olyan ítélet lehet (van) azonban, ami szintén kétséget áraszt, de így is marad. (Kende Péter erről több könyvet írt.)

A politikának, az emberjogi civil szervezeteknek és a sajtónak nem a bíróságok ítéleteinek befolyásolásában, nyomásgyakorlásban kellene megnyilvánulniuk, hanem a tisztességes eljáráshoz fűződő jog és ezen keresztül a megalapozott ítélet előmozdításában.

Az igazságszolgáltatás mint független hatalmi ág. Mikor az és mikor nem?

Az igazságszolgáltatás az alkotmány szerint független hatalmi ág, de ezt a politika és a végrehajtó hatalom nem mindig veszi figyelembe. A végrehajtó hatalom részéről durva beavatkozásokra is sor került. Ezekre az igazságszolgáltatás nem szokott reagálni, másokra viszont – amelyekben vele szemben kritikát fogalmaznak meg – szokott.

2001-ben történtek elképesztő esetek, ezzel, ahogy ezt 2006-ban, egy tanulmányomban (A mindenoldalú válságról és annak kiindulópontjáról. A Szabadi-ügy politikai indíttatása, célja, eszközei és következményei. 2006. október 29.) már megírtam, „kiszabadult a szellem a palackból”: minden elképzelhető lett, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az is, amiről évtizedekkel azelőtt azt hihettük, mindez már a múlté. Megtörtént (éppen velem), hogy – ráadásul bármilyen vizsgálat előtt – egy ideiglenes agrárminiszter, Boros Imre tényállást adott, sőt kérte (megrendelte?) elítélésemet. (Ilyenre utoljára a Nagy Imre perben került sor.) És bár tényállása tele volt hibával, ahhoz – mint sorvezetőhöz – igyekeztek ragaszkodni: nyolc éven át, még az ítélethirdetésnél is.

Boros Imre feljelentésének mellékletére is láthatóan építettek, de ezt a mai napig nem tekinthettem be, hiába kértem nyolc éven át. Ebből szinte egyenesen következett a mai kormány agrárminiszterének, Gráf Józsefnek a magatartása: a bíróság által kért iratokat nem adta ki és levelükre nem is reagált. A bíróság ezt nem erőltette, ezért a levélben fordultam kétszer is Gráf Józsefhez, erre sem válaszolt. Kértem az akkori miniszterelnök és kancelláriaminiszter segítségét, mivel meggyőződésem szerint ezek az iratok azonnal és feltétlenül tisztázták volna. Ők sem válaszoltak. Most pedig meglepetéssel hallhattam a volt miniszterelnök beszédében: ő mindig azért küzdött, hogy az állampolgárokat ne tekintsék alattvalóknak. Engem viszont minek tekintettek?

Több országgyűlési képviselő is durván beavatkozott ügyembe. Mindenekelőtt Keller László és társai (Eörsi Mátyás, Vastagh Pál, Kis Zoltán, Tóth András), akik rész-bizottsági elnökként és tagokként prekoncepciós és rossz indulatú, valótlan tartalmú országgyűlési határozati javaslatot hoztak és tettek közzé.

Keller László, aki maga is áldozatul esett

Keller László, aki maga is áldozatul esett

Csak úgy hemzseg a szöveg „súlyos törvénysértések” tényként való ismételgetésétől, egyéb rágalmaktól és megalapozatlan vádaktól. Ilyenek vannak benne: „a volt politikai államtitkár közfelháborodást kiváltó cselekedetei”, „súlyos törvénysértések és más rendellenességek”, „működési, funkcionális és hatékonysági zavarok”. Aztán: „súlyos károk érték a mezőgazdaságot”, „rendszeressé vált a költségvetési forrásoknak a törvényekben meghatározottaktól eltérő, szabálytalan és pazarló felhasználása”, az FVM kezelésében levő (Helyesen: tulajdonában levő. –Sz. B.) állami tulajdonú gazdasági társaságok a politikai zsákmányszerzés terepévé váltak”. Majd később: „a károkozás megállítására”, „jogszerűtlen állapot”, „tarthatatlan helyzet”, „ a minisztériumban történt jogsértések”, „a 2001 februárjában felmentett, majd elmarasztalt (?!) vezetők”, „milliárdos tételek megalapozatlanul és az ésszerű gazdálkodás szabályaival ellentétesen kerültek felhasználásra”, „a kisgazda koalíciós partner felelőtlen és zsákmányszerző magatartásának tudomásul vétele, illetve jóváhagyása olyan kárral járt, amelynek felmérését az ellenőrző szervek még be sem fejezték”. „Az országgyűlés megkerülhetetlen feladata annak megállapítása, hogy az FVM működését súlyos törvénysértések és más súlyos rendellenességek kísérték”.

Kellerék különben a harmadfokú per előtt ismét feltették az internetre a határozati javaslat és a „ténymegállapítás” szövegét (hét évvel megfogalmazása után). Ügyvédem Szili Katalinnál kifogásolta ezt, de kérte a mentelmi jogsértések kivizsgálását is, ő azonban nem volt hajlandó bármit is tenni. (Levélváltásukat ld. a honlapon: Légmán Imre ügyvéd levele Szili Katalinhoz, Szili Katalin válasza.)

Az előzményekkel kapcsolatban el kell még mondanom, hogy Kellerék bizottsága előtt azért jelentem meg és vállaltam ezért a retorziót, ami be is következett, mert beszélni akartam az igazságról. Ők hívtak meg, ezért oda mentem el. Megígérték, hogy a jegyzőkönyvet elküldik, ami nem történt meg. A határozati javaslat semmit nem tartalmaz abból, amit ott elmondtam, nincs köze a tényfeltáráshoz, nem más, mint fröcsögés, mondhatnám, mocskolódás.

Ezt a szerepet én akkor sem vállaltam és vittem volna, ha másként nem kerülhetek kormányra. Keller viszont büszke szerepére: folyamatosan dicsekszik az ellenem folytatott hajszával.

A tisztességes eljáráshoz való jog durva megsértése: jelzi a politika szerepét

Tőlünk nyugatabbra a bíróságok munkájába való belebeszélést a bíróság megsértésének tartják és akár börtönbüntetéssel „honorálják”. Erre az álláspontra súlyos hibák után jutottak, honlapomon ismertetem Sam Sheppard orvos esetét, akit a sajtó hadjárata miatt csoda, hogy nem végeztek ki, pedig a fegyházban töltött tizenkét év és rengeteg küzdelem után ártatlannak nyilvánították…(Lejáratás, prejudikáció. És az ítélet Magyarországon és másutt. 12-13. o.)  Ezek a felismerések, bár elég könnyen felfoghatóak, még nem nyertek polgárjogot Magyarországon. Azt lehet sejteni, hogy most sem ez fog bekövetkezni, pedig a tisztességes eljáráshoz való jog biztosításával lehetne csökkenteni a „tévedések” és megalapozatlanságok kockázatát. Emberek életének tönkretételét.

A tisztességes eljárás durva megsértéséből tőlünk nyugatabbra a politika beavatkozására következtetnek. Aktív és passzív formában. (Ez utóbbi lehet mondjuk a nagyon is érzékelhető elvárásoknak való megfelelés.) Mert mi más is magyarázhatja a védekezés jogának durva korlátozását, ha nem a mindenáron való elítélés szándéka?

A tisztességes eljárás alkotmányos jogának megsértéseit természetesen nem lehet egy cikk keretében felsorolni, az előbb néhány példát már láttunk erre, mert hiszen ahány szabály van a Büntetőeljárásról szóló törvényben (Be.), legalább annyiféleképpen lehet megsérteni. Ezek ellen a jogsértések ellen roppant hálátlan dolog küzdeni: az ügyvédek nagyrészt kitérnek ez elől (jóban akarnak lenni a bíróval, az ügyésszel, a rendőrrel). „Átengedik” a gyanúsítottnak/vádlottnak azt az ellenszenvet, ami a javaslatokat vagy kifogásokat biztosan követi.

Szinte általános hogy nem készülnek el időre a jegyzőkönyvek és lényeges momentumokban nem azt tartalmazzák, ami elhangzott. Fontos részletek kimaradhatnak vagy egészen másként kerülnek be a jegyzőkönyvekbe. Aztán ott vannak a bizonyítási indítványok, amelyeket szintén komoly kihívás evidenciában tartatni. Rendkívül súlyosan sérti a pártatlan bíráskodás alkotmányban rögzített elvét, hogy a vádlott vallomását és észrevételeit – egyébként az eljárásjoggal ellentétesen – eleve értéktelennek és elfogultnak veszik. Ezzel védekezését korlátozzák, akadályozzák.

Ehhez kell hozzávenni az egyéb, az eljárás során alkalmazható egyéb törvények esetleg jogellenes alkalmazásait és természetesen a jogellenes figyelembe nem vételét. De a tisztességes eljáráshoz való jogot sértik és az eljárás eredményét deformálhatják a védekezés lehetőségét abnormálisan korlátozó egyes szabályok is. Már korábban felhívtam a figyelmet arra, hogy a hamis tanúzást lényegében büntetlenné teszi a Büntető törvénykönyv megfogalmazása, ami a saját érdekben vagy a hozzátartozók érdekében tett hamis vallomást büntetlenné nyilvánítja. Mentő körülmény elhallgatása is kockázatmentesen megtehető. Máskor sincs nagyobb kockázat, ha a tanú visszavonja vallomását és felfedi, hogy hamisan vallott. Azt viszont, akit el akarnak kapni (ld. Kaiser Ede volt barátnőjét és családját) jól meg lehet hurcolni hamis tanúzásért. Mert ez (és még sok minden más) a bíróság (teljesen) szabad mérlegelésétől függ. Ha nem áll a bíróság stb. érdekében, hogy az illetőnek kellemetlensége legyen, eltekint, ha érdekében áll, előre nyomul.

A tisztességes eljárás jogának megsértésére – mint fentebb néhány példából is láttuk – természetesen nemcsak az igazságszolgáltatás részéről (hatóságok és bíróságok) kerülhet sor, bár értelemszerűen ennek lehet a leginkább negatív következménye, hanem mások (politika, minisztériumok, sajtó stb.) részéről is.  Ez utóbbiak sajnálatos módon össze szoktak kapcsolódni a hatóságok, bíróságok ezekkel egyező, ezeket felhasználó megállapításaival.

Személyes tapasztalat

Sokat írtam arról – főleg mások érdekében –, milyen sokszor és milyen durván megsértették a tisztességes eljáráshoz fűződő jogaimat. Két korábbi könyvemnek is egyik központi témája ez: nem azt részleteztem, mennyire ártatlan vagyok (erre vonatkozóan az olvasónak kell levonnia következtetését), hanem hogy milyen eszközöket vetettek be ellenem, leütésem, megtörésem, elmarasztalásom érdekében.

(Folytatjuk!)

One response to “Az elszámolás (leszámolás, számadás) és a jogrend (1. rész)

  1. Visszajelzés: Az elszámolás (leszámolás, számadás) és a jogrend (2. rész)Kirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.