Járai Zsigmond pénzügyminiszter „megakadályozott adóreformja”

Az Echo Televízió egyik, nemrég ismételt adósából két meglepő hírről értesültem. Mindkettőt azért találtam különösen meglepőnek, mert az eseményeket annak idején közelről figyelhettem meg, sőt azoknak szemtanúja, sőt részvevője voltam. Nyugodtan állíthatom, hogy ezúttal – ha nem is a kisgazdákon, ahogy Járai panaszkodott, hanem – rajtam múlt, mi történik.

A kormány ülésein Torgyán József miniszter távollétében gyakran én vettem részt. Amire Járai Zsigmond utal, azon is én vettem részt és sikerrel próbáltam elérni, hogy a programunkkal ellentétes adóváltozásokra ne kerüljön sor. Akár reformnak nevezik, főleg persze utólag, akár nem.

Járai Zsigmond volt pénzügyminiszter, az MNB volt elnöke

Járai Zsigmond volt pénzügyminiszter, az MNB volt elnöke

Bár az Echo TV újságíró részvevője úgy emlékezik, hogy a Fidesznek voltak adócsökkentési elképzelései, ez sem így van: a Kisgazdapárt 1995 novemberében publikált Alternatív gazdasági programja megjelölte az adórendszer átalakításának irányait, az 1998-ban közzétett ún. rövid program pedig pontosította azokat és a változtatás mértékeire is közölte elképzeléseit.

Kétségtelen, hogy programunk sok eleme hasonló volt, mint a Fideszé lett, a Fidesz ugyanis programjával másfél évvel később lépett a nyilvánosság elé. A koalíciókötésnél számunkra az volt a fontos, hogy a nagymértékű hasonlóság elvileg megkönnyítette a megállapodást.

De hamar kiderült, hogy mennyire más lehet egy párt választási programja és kormányprogramja. A Fidesz személyzeti politikája is azt tükrözte, hogy féltek a változtatástól, vagyis nem igazán hittek benne. Nem Járai volt a Fidesz első jelöltje a pénzügyminiszteri posztra, hanem egy, a más pártoknál szokásos fiskális szemléletet képviselő személy. A Fideszben tehát és főleg Orbán Viktornál és közvetlen környezetében a nagy mértékű óvatosság és a félelem a kockázatosnak érzett, pontosabban a valójában általuk megítélhetetlen lépésektől továbbra is fennmaradt. Fogalmuk nem volt, mit tegyenek. Még a gazdasági növekedéstől is féltek.

Ez a már megalakult kormány működése alatt is beigazolódott. A választásokon vereséget szenvedett, azonnali revánsra készülő ellenzéki pártok, bizonyos befolyásos szakemberekkel megtámogatva és a külföldi médiát és befektetőket megdolgozva majdnem rákényszerítették a kormányt, hogy hűtse le a gazdasági konjunktúrát, állítsa meg a gazdasági növekedést. Azzal riogattak, hogy a növekedés kikezdi a nehezen elért egyensúlyt és újabb gyors eladósodás következik be, amit a külföldi tőke nem lesz hajlandó finanszírozni. Ezért is teszik meg figyelmeztetéseiket. A lakosság pedig nem lesz hajlandó eltűrni a szükségszerűen újra kezdődő megszorító intézkedéseket.

A nyomást azzal is fokozták, hogy elküldték a kormányhoz az MNB akkori elnökét: magyarázza el, mekkora lesz a katasztrófa. Surányi György olyan hatásosan mondta ezt el, hogy a kormány ülése elé került a kérdés: le kellene hűteni a konjunktúrát, meg kellene állítani a kibontakozó gazdasági növekedést.

Többen, a miniszterelnök is közel álltak e javaslat elfogadásához. Mindössze ketten voltunk, akik ennek az ellenkezőjét képviseltük. Én kezdtem. Elmondtam, hogy mit ígértünk a programunkban és hogy valóban hiszünk annak helyességében. Most végre kipróbálhatjuk, hogy kiszakadhatunk-e abból az ördögi körből, amiben a magyar gazdaság volt. Ha nem hiszünk elemzéseinknek és előrejelzéseinknek, akkor is felmerül a felelősségünk. Ha ugyanis most lefékezzük a gazdaság bővülését, évekig nem számolhatunk azzal. Pedig gazdaságunk bajait csak érzékelhető gazdasági növekedés mellett lehet orvosolni. Járai Zsigmond volt a másik kormánytag, akin múlt, hogy nem mondtunk le a lehetséges bővülésről és eredményekről.

A kormánydöntés meglepte az MNB elnökét, olyannyira, hogy szándékával ellentétben eszközt adott az Orbán-kormánynak többletforrások megszerzésére. Surányi György azt javasolta, hogy a kormány tervezze alá az inflációt, ezzel tompítsa a bekövetkező pénzügyi egyensúlyhiányt. Ebből viszont hatalmas többlet lett, amit Orbánék tulajdonképpen a költségvetésen kívül, a parlament felhatalmazása nélkül költöttek el.

A kilátásba helyezett pénzügyi csődtől való félelem miatt folytattak évekig általában nagyon szigorú pénzügyi politikát. Ez persze nem jelentette azt, hogy szűken vett önmagukhoz is ilyen következetesek lettek volna. Ugrásszerűen nőtt a Stumpf István kancelláriaminiszter által menedzselt MEH költségvetése, hatalmas összegeket adtak a millenniumra a kulturális tárcának stb. De nem engedték meg, hogy az adórendszer átalakítása, kisebb adóterhek bevezetése megtörténjen. És igen szűkmarkúak voltak a többi tárca költségvetésében. Aztán, amikor látták, hogy oktalan a félelem, igazán nagy költekezésbe fogtak. Ennek az egyik iránya a Széchenyi Terv pénzköltése (pénz-szórása?) volt. A pénzügyi fegyelem fellazulása egybeesett a „kisgazdátlanítással”, a „homogén kormány” kialakításával.

És természetesen a pénzek “átcsoportosításával”. Így költötték másra azt a 192 milliárd forintot is, amit az általam kidolgozott projektek megvalósítására utalt át a kormány a két éves költségvetés keretében. A mai napig hiába kérdezem, most már talán tízedszer: hova lett ez a hatalmas összeg? Aminek a belvízlevezető árokrendszer rendbetételét, az öntözési lehetőségek kibővítését, erdősítést, a szőlő- és gyümölcsültetvények rekonstrukcióját stb. kellett volna szolgálnia?

Az Echo TV műsorában az említett újságíró azt firtatta Járainál: mi lett nagy ívű adóreform-terveiből? Meglepődtem, mert ilyenről nem tudtam. Arról sem, hogy rendkívül egyszerű adórendszert akart volna bevezetni 2000-től. Ehhez azonban szerinte el kellett volna törölni a sok kedvezményt. Az első meglepetés tehát akkor ért, amikor „reformjáról” hallottam.

A rövidesen bekövetkezett második meghökkenés pedig akkor történt, amikor meg-tudtam, hogy ez (amiről nem tudtam) azért nem sikerült, mert „a Kisgazdapárt” megakadályozta. Majd hozzátette: és néhány fideszes.

Visszatekintve: 1999-ben az egyik informális kormányülésen valóban tárgyaltunk adózási kérdésekről. Egy lehetséges „üzlet” részeként is. Járai Zsigmond ugyanis úgy vezette elő a következő évi költségvetési támogatások keretszámait, hogy azokon csak az ő általa javasolt adóváltozások elfogadásával együtt lehetett módosítani. A kisgazdák az agrárium EU-s felkészítése érdekében is növelni szerették volna a fejezetnek jutó költségvetési pénzeket, amelyek még így is elmaradtak volna a feladatokhoz szükséges forrásoktól.

Járai Zsigmond tulajdonképpen megzsarolta az agrártárcát és a vidék társadalmát. Először is 60–70 milliárd forinttal több pénzt ajánlott fel, de ennek ára az lett volna, hogy az élelmiszerek és az energia 12 százalékos áfáját 15 százalékra növelik. Ez viszont sokkal jelentősebb kérdés, semmint könyvelési mutatványra lehetne leegyszerűsíteni: ez ennyibe kerül, amihez kell ennyi forrás, amit valahonnan el kell venni.

Az áfaemelésnek ugyanis komoly és tovagyűrűző gazdasági következményei vannak, amelyeket ugyancsak illene mérlegelni. Az élelmiszerfogyasztás visszaesett és még mindig nem érte el a 80-as évek végi szintet, a mezőgazdaság bővüléséhez nagyobb kereslet kell, amivel ellentétes az áfaemelés. A rendszerváltás terheit jelentős részben a mezőgazdaság viselte: tovább nyílt az agrárolló, a mezőgazdaság által felhasznált termékek és anyagok árai sokkal gyorsabban emelkedtek, mint a mezőgazdasági termékeké. Az áfaemelés azt jelentette volna, hogy úgy emelkednek az árak, hogy nem jut több bevételhez az ágazat.

Romlik a versenyképesség: a külföldiek bevásárló turizmusa (termékvásárlása) mérséklődik. Stb. Ahogy ezt ma tapasztalhatjuk, amikor a még nagyobb mértékű áfaemelés után már a magyarok mennek külföldre élelmiszerért.

Járai ötlete semmilyen adókönnyítést nem jelentett, hiszen emelte az adókat. A „mézesmadzag” ez a 60–70 milliárd forint volt, amit így nem fogadhattunk el.

Ez a mentalitást, amely többletterheket óhajtott kivetni azért, hogy bizonyos terhek csökkenjenek vagy hogy növelni lehessen bizonyos  támogatásokat, átvette és képviselte Orbán Viktor és Kövér László is.

Orbán Járainál is erőteljesebben képviselte, hogy a személyi jövedelemadó jövedelemhatárait csak akkor lehet korrigálni az inflációnak megfelelő mértékben, ha bevezetik a bankbetétekre a forrásadót. Rendkívül igazságtalannak (?!) tartotta, hogy akár a kisbetétesek is adómentes jövedelemhez jussanak. Az érvek, miszerint a kamat gyakran lényegében az inflációt közömbösíti, nem vette el a kedvét az ötlettől. Legalább azt akarta elérni, hogy vállaljon a kabinet kötelezettséget arra, hogy bevezeti.

A továbbiakban viszont már ellentétel (mézesmadzag) sem volt: az ötleteket, amelyek szembementek a programunkkal és a józan ésszel is, mindenáron keresztül akarták verni. Az egyik ilyen gondolat az volt, hogy meg kell teremteni az értékalapú ingatlanadó kivetésének a lehetőségét. Tetszenek erre emlékezni a szocialista kormány időszakából is: mi nem mondjuk, hogy ki kell vetni, az önkormányzat döntse el!

Hiába soroltam fel megannyi ellenérvet, nem akartak visszakozni. Sajnos nem volt más, aki rajtam kívül és velük ellentétesen felszólalt volna. Hiába mondtam el, hogy sok családnak ez az egyetlen vagyontárgya, hogy hatalmas áldozatokat hozott, hogy legyen önálló lakása, hogy a kormány kiszállt a lakásépítésből, hogy ha lesz lehetőség, és ha rákényszerítik az önkormányzatokat, be is vezetik. Hogy az ingatlan-felújítástól szívnák el a forrásokat. A vita majdnem a kiabálásig ment.

Aztán felszólalt Kövér László is, aki meglepő „érvet” mondott: az értékalapú ingatlanadóra azért van szükség, mert az értékes ingatlanokat mind kommunisták szerezték meg. Fizessenek.

A vita elhúzódott, nem adtam fel. Ekkor levették a napirendről. Érveimre mégis talán odafigyeltek, mert amikor évekkel később a szocialisták találták ki, hogy be kell vezetni, ugyanezeket az érveket vették elő a korábbi propagátorok.

Öt perc szünet következett, amiből hosszas, több mint egy órás pauza lett. A kormányfő és a hozzá közeli miniszterek ugyanis elmentek a volt Postabank-üdülőben, ahol akkoriban zajlottak az informális kormányülések, szaunázni. Mi addig várakoztunk az ülésteremben. A miniszterelnök felfrissülten és a jelek szerint tudással és öntudattal felvértezve érkezett vissza. Ellentmondást nem tűrően közölte: a dohánytermékek jövedéki adóját többszörösére kell növelni! Hozzátette: az adóemelésre nem kértünk deregációt, így néhány év alatt el kell érni az EU által előírt adómértéket. (A tárgyalásért Martonyi János külügyminiszter, nem az agrárminiszter, volt a felelős, Martonyi úgy látta: nem kell derogáció.) Orbán eldöntötte, hogy most rögtön el kellene érni a majdani jövedelemadó mértékét. Vitának helye nincs, ő már döntött.

Ekkor mégis hosszas szóváltásra került sor közöttem és a miniszterelnök között. Elmondtam, hogy a dohánytermelésről is lemondhatunk ezzel, viszont jó nagy lökést adunk a feketegazdaságnak, a csempészésnek. Aztán elmondtam azt is, hogy sokan élnek dohánytermesztésből, főleg Szabolcsban és mit fognak szólni ahhoz, ha kihúzza a kormány alóluk a megélhetésüket. Ők még hitelt is felvettek, hogy javítani tudják a dohány minőségét. Mi lesz velük? A többszöri „pengeváltás” után, amiben Orbán fegyvere még mindig annak ismételgetése volt, hogy „államtitkár úr én már döntöttem”, végül meghátrált. Két változatban küldte az országgyűlés elé a dohánytermékek jövedéki adóját. Egy mérsékelt változatban, amit én képviseltem és egy radikálisban, amit ő. A parlament az FVM verzióját szavazta meg.

Akkor talán naivan azt hittem, hogy ezek a viták, amelyeket nem a kormány ellenében, hanem valójában az ő érdekében is folytattam, a miniszterelnök elismerését vívják ki. Hihettem ezt, nem naivan is, hiszen Orbán Viktor folyamatosan kifejezte elismerését. Csak később értettem meg, hogy nyilván nem örült, hogy a kormányüléseken falba ütközött. És készülhetett a revánsra. Persze ilyen „revánsra” (bosszúra?) nem sokan képesek, de ez az én pechem. És persze tulajdonképpen mindannyiunké.

Ez lehetett tehát Járai Zsigmond adóreformja, ami tulajdonképpen egyetlen valós csökkentés lehetőségét sem vetette fel (a jövedelemhatárok módosítása az inflációnak megfelelően nem könnyítés, az szinten tartás), viszont a terheket jelentősen növelte volna. És ez lehetett az az „adóreform”, amit megakadályozott „a Kisgazdapárt”. Pontosabban én.

Az, ami akkor történt, sajnálatos. Ami azután, az is. A későbbi kormányok ugyanis ezeket az ötleteket felkarolták és igyekeztek (igyekeznek) megvalósítani. A közvélemény haragja kísérte próbálkozásaikat. A muníciót a felháborodáshoz az akkori ötletgazdák adják. Úgy, mintha az ötletekhez közük nem lenne. Sőt megígérik, hogy majd mindent visszaalakítanak.