A Szabadi-ügy. Politikai indíttatás, célok, eszközök és következmények (1.)

A mindenoldalú válságról és annak kiindulópontjáról

A Nap-kelte 2006. október 18-i adásában ügyvédem, Bárándy György fontos megállapítást tett. Eszerint ügyemmel olyan negatív folyamatok kezdődtek, amelyek egyenes következményeként tapasztalhatjuk a politika szétzüllését – és hadd tegyem hozzá – a gazdaság, a gazdaságirányítás, az államháztartás stb. válságát. A Szabadi-ügy volt a kiindulópont. Bárándy György leszögezte: „ez volt az origója a romlásnak.” A műsorvezető csodálkozott és kételkedett, a megállapítást azzal intézte el, hogy eddig erre nem gondolt, de mindenesetre érdekes a felvetés. Szerintem ez a riporteri válasz és tájékozottság önmagában indokolja, hogy kibontsam a megállapítást, és hogy e lényegi kérdéssel a politika és a sajtó foglalkozzon.

Bárándy György: "ez volt az origója a romlásnak!"

Bárándy György: “ez volt az origója a romlásnak!”

34 oldalas tanulmány született a mindenoldalú válság origójáról

Az adás után munkához láttam, néhány nap alatt megszületett  egy 34 oldalas tanulmány, ami arról szól, hogy a mindenoldalú, súlyos válságot tulajdonképpen a Szabadi-ügy indította el. A Szabadi-ügy módszerei és eszközei, igazolhatatlan céljai. Az írást sokaknak elküldtem. A politikának (minden parlamenti képviselőnek) és a sajtónak. Így a Nap-keltének is, ami már október 28-án lehetőséget adott, hogy az általam felvetett számtalan kérdés közül néhányról műsorában Verebes Istvánnal beszélgessek. Szerettem volna a fontos téma kifejtését folytatni, de erre nem volt módom. Már október 28-án, közvetlenül az adás után megtudtam, hogy rátelefonáltak a producerre: Szabadi “túl sokat” szerepel. Így aztán nemcsak ezt a témát nem folytathattam, hanem igen hosszú ideig  nem is hívtak a Nap-keltébe. Az MTV-ben pedig még egy helyreigazítás fejében felkínált meghívástól is visszakoztak. (Ld. fentebb.)

A tanulmányt nagyjából egy év múlva, 2007. szeptember 17-én tettem fel honlapomra. A 34 oldalas, átfogó, meglehetősen tartalmas anyag ott pdf formátumban olvasható.  Most a blogban a tanulmányt folytatásokban adom közre. Következik az első rész:

A mindenoldalú válságról és annak kiindulópontjáról

A Szabadi-ügy politikai indíttatása, célja, eszközei és következményei

A Nap-kelte 2006. október 18-i adásában ügyvédem, Bárándy György fontos megállapítást tett. Eszerint ügyemmel olyan negatív folyamatok kezdődtek, amelyek egyenes következményeként tapasztalhatjuk a politika szétzüllését – és hadd tegyem hozzá – a gazdaság, a gazdaságirányítás, az államháztartás stb. válságát. Ügyem volt a kiindulópont. Bárándy György leszögezte: „ez volt az origója a romlásnak.” A műsorvezető csodálkozott és kételkedett, a megállapítást azzal intézte el, hogy eddig erre nem gondolt, de mindenesetre érdekes a felvetés. Szerintem ez a riporteri válasz és tájékozottság önmagában indokolja, hogy kibontsam a megállapítást, és hogy e lényegi kérdéssel a politika és a sajtó foglalkozzon.

Két, igen lényeges és összefüggő kérdésben szeretnék nyilvánosságot kapni. Általában arra van lehetőségem (ez is nagyon lényeges és köszönet érte), hogy a sajtóban megjelent és többnyire pontatlan hírekre válaszoljak, torz feltételezéseket cáfoljak. Évek óta (csaknem hat éve, 2001 januárjától) – néhány eseti és rövid kivételtől eltekintve – csak a visszaélésként beállított eseményekről, majd az ún. büntetőügyemről beszélhetek. De arról sem átfogóan, hanem inkább egyes olyan „értesülésekre”, félreértésekre reagálhatok, amit az információk kaotikus halmazából a riporter kiválaszt. Az interjúk funkciója a tévhit eloszlatása lenne, ami csak részben lehetséges, hiszen ezzel a technikával változatlanul nem ismerhető meg az ügy lényege és különben is a csapongó kérdések szükségképpen megismétlik a téves híreket.

A riporterek persze ezen túl is kötelességüknek érzik, hogy a „pártatlanság” érdekében ide is és oda is mondjanak valamit, gesztust tegyenek. „Ő ezt mondja, ön viszont azt állítja” alapon. Így viszont csak egy időre és legfeljebb a „mozaik” egy-egy elemére tudom eloszlatni a személyem körüli ködöt. Bár könyvet írtam az ügy politikai összefüggéseiről (A HÁLÓ), azt sajnos többnyire igyekeznek elhallgatni. Jó esetben megemlítik, de eddig soha nem beszélhettem önálló témaként a könyvemről. Több mint fél évtizede defenzívára vagyok kényszerítve és egy olyan szerepre, ami nem én vagyok, amihez valójában semmi közöm. Mintha nem politikus és makroközgazdász lennék.

 Fontos szakmai, politikai kérdésekben viszont még reflexióra sem szokott lehetőségem lenni. Még a tekintetben sem, amit korábbi munkámról állítanak. Pedig ma az országban a helyzet olyan súlyos, hogy nem lenne szabad lemondani arról a néhány emberről, pláne kirekeszteni azokat, akik komoly politikai és makrogazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkeznek, voltak kutatók és vállalati vezetők, tudományos fokozattal rendelkeznek, van nemzetközi (sőt, többéves külszolgálati) gyakorlatuk, képesek programot adni, a kérdéseket összefüggő módon megoldani. Foglalkoztak a gazdaság szinte valamennyi fontos területével. Nagy szervezeteket tudnak irányítani. És még a meglehetősen bonyolult sportfinanszírozást is megtanulták.

Az ország helyzetére való tekintettel úgy érzem, nem várhatok tovább (eddig több mint eleget vártam), hogy felkészült politikusként és makroközgazdászként megszólaljak, hogy elősegítsem a kibontakozást.

1. Tevékenységem eltorzításáról és kirekesztésemről

Az országban az az egyik gond, hogy nincs jövőkép. De hogyan is születne, ha hamis a kiindulópont, a múlt bemutatása? Orwell is megmondta, hogy akié a múlt, azé a jelen és talán a jövő. De ha megmásítják a múltat, és ha ez a hamis kép eltorzítja a gyakorlatot, csak válság jöhet ki ebből. Már csak azért is, mert a demagóg visszamutogatás, a tények megmásítása, az elődök politikai és szakmai elítélése helyettesítheti és helyettesíti is az érdemi munkát és különösen a színvonalas tevékenységet. (Gondoljunk csak az FVM-re, ahol az utóbbi csaknem hat évben munka és programok helyett személyem szidalmazásával foglalkoztak. A Fradiban ugyanez a helyzet, hiába értem el önzetlenül és sajnos önfeláldozóan komoly eredményeket, köszönetet nem kaptam.) Esetenként egyenesen nevetség tárgyává akarnak tenni azzal, hogy Torgyán egyik értékelését idézik és ráadásul oda nem illő összefüggésekben. (Például úgy, hogy Szabadi, a zseni több napig gyakorolta, hogy a Fradi színe zöld-fehér. Vagy, hogy Szabadi, a zseni nem pénzt vitt, hanem pénzt hozott el a Fradiból. Vagy, hogy Torgyán zsenije, Szabadi börtönbe kerülhet. A mezőgazdaságot tönkretette Szabadi, a zseni. Ez a zseni megérdemli a sorsát! Stb.)

Nem szerettem soha, ha zseninek neveznek, mert olyan kijelentésnek tartottam, amiből számomra csak rossz következhet. Ma már tudom, hogy csak a számomra, mert Debreczeni Gyurcsányt folyamatosan zseninek nevezi, intézkedéseit pedig zseniálisnak. Nála a tények tükrében sem kacag ezen senki.

Ha a hatalom szerint rossz munkát végeztem is volna, nem ildomos, hogy csaknem hat évvel a távozásom után is engem hibáztassanak. Debreczeni József Gyurcsányról kiadott könyvében azt írja, hogy legfeljebb egy évig lehet az elődre tolni a felelősséget. Mi addig sem tettük, mert pótcselekvés és hivatkozás helyett dolgozni akartunk. Szabadi személye ebben is kivétel, nem szűnnek ma sem az alaptalan „kritikák”.)

Még mindig olyan képtelenségeket hallani, hogy tönkretettük a mezőgazdaságot, hozzáértés nélkül vezettük a minisztériumot. Még mindig azt nyögik a Fradinál, hogy ott voltunk. Stb.

Ha viszont nagyon eredményes volt a munka, márpedig az volt, ezzel a negatív propagandával csak a választókat lehet elriasztani. Bár 2001-ben 23,4 százalékkal nőtt a mezőgazdaság hozzáadott értékének a volumene és államtitkárságom idején összességében is több mint 10 százalékkal, páratlan visszaesésről (!) szoktak beszélni. Úgy mentem el a minisztériumból, hogy ha betartják az ütemtervet, néhány hónap múlva, legkésőbb 2001 közepére felállt volna a SAPARD-intézményrendszer, megkezdődhettek volna a kifizetések. Ezzel szemben két évvel később kezdődött a működés és a késedelemért engem hibáztattak. (És azóta is hibáztatnak.) A SAPARD segélyezés különben nem jelentős összegeit  később fel lehetett használni, az összegyűlt összegből élt Medgyessy agrárminisztériuma.

Az évi 10 milliárdos SAPARD-támogatás nyilván nem jelentős ahhoz képest, amit az általam kidolgozott projektek elfogadtatása fejében többletként a kormánynál elértem (+192 milliárd forint).  Erről nem esik szó, de arról sem, vajon mire költötték ezt a hatalmas összeget a minisztérium új urai? Mert a projektek megvalósításából nem sokat látni.

A mezőgazdasági termelés a 2 és fél év alatt úgy nőtt, méghozzá jelentősen, hogy rendkívül súlyos és ismétlődő külső és belső válságok sújtották a mezőgazdaságot. Mindenekelőtt az időjárás. Véget ért a száraz ciklus többéves időszaka és elkezdődött az ún. nedves periódus. A száraz ciklusban elhanyagolták a belvízlevezető árokrendszer karbantartását – az árkok beomlottak, beszántották őket, elszennyeződtek –, így a nedves időszak hatalmas belvízkárokkal járt. 2006-ban 70 ezer hektár (ha) elöntött területet minősítettek katasztrofálisnak az FVM-ben, a mi vezetésünk idején viszont a belvizes területek időnként és időről időre elérték a félmillió ha-t is. Árvizek sújtották az országot, miközben elődeink a védművek karbantartását évek óta elhanyagolták. Nem csoda, hogy hatalmas mezőgazdasági területek kerültek víz alá. Mivel az utak, hidak, házak helyreállítására nem volt a kormánynak elkülönített pénze, valamennyi tárca költségvetéséből több százaléknyi pénzt elvontak e célra. A mezőgazdaság fejlesztési lehetőségei emiatt csökkentek, miközben ez irányú szükségletei nőttek. A mezőgazdasági károkat tovább növelték az özönvízszerű esők és a szokatlan erejű jégesők. De kedvezőtlenné vált a külső piaci helyzet is. Több ágazatban világméretű túltermelési válságok alakultak ki. Így pl. a sertéságazatban, ami az európai országok egy részében összeomlott.

Utazásainkat feleslegesnek, pazarlónak hirdetik ma is. Csak arról lehet még most is hallani, hogy interkontinentális utakon első osztályon utaztam. Mások is ott utaztak, nemcsak a minisztériumból, hanem az állami cégektől, vagy pl. a követségek állományából. Így még a követségi sofőrök is. De ez csak nálam volt súlyos hiba. Előírás különben csak az állami vezetőkre – politikusokra vagy köztisztviselőkre – volt (miniszter, államtitkárok, helyettes államtitkárok), az alacsonyabb beosztású köztisztviselőkre viszont nem. Az állami vezetők közül egyedül rám vonatkoztatták a szabályt, a köztisztviselők közül pedig „természetesen” egyik főosztályvezetőmre, a titkárságvezetőmre. Nála „úgy oldották meg” a kérdést, hogy azt alkalmazták, ami nem is létezik. (Hiszen nem volt szabályozás.)

Az utak eredményeit viszont tagadják. Partnereink gazdasági és pénzügyi nehézségei miatt hivatalba lépésünk után nem sokkal nagyon nehéz helyzetbe került a magyar agrárexport. Voltak országok, amelyek agrártermékeinkkel szemben behozatali korlátozásokat léptettek életbe (pl. Csehország, Lengyelország, Románia, Szlovénia), több más ország pedig fizetési problémákkal küszködött. (Lásd pl. orosz pénzügyi válság, a „kis tigrisek, kis és közepes méretű dél-kelet ázsiai országok pénzügyi válsága stb.) Agrárpiaci offenzívába kezdtünk, felső szintű tárgyalásokon küzdöttük ki a piacok megtartását, illetve visszaszerzését, új piacok és együttműködési lehetőségek feltárását a magyar agrárium, mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek, eszközök és technológiák kivitele érdekében.

Ennek a munkának nyilván több év alatt érnek be igazán az eredményei, de több azonnali sikert is elértünk az agrárium és az ország javára.

1999-ben én tárgyaltam végig a japánokkal a nyers hús egyezményt, ami már 2000-ben 7 milliárd (7 ezer millió) forint exportot tett lehetővé Japánba. Ilyen egyezményt elérni Közép-Kelet Európából azóta is csak nekünk sikerült. Ez azért is komoly eredmény, mert Japánban rendkívül szigorú és roppant bürokratikus engedélyezési és állategészségügyi rendszer van érvényben. Állami akarat nélkül nem is lehet áttörést elérni a tárgyalásokon, de még ilyen tárgyalást kitűzni sem. Jelenleg Japán a magyar nyers hús egyik legjelentősebb piaca 17 milliárd forinttal. A japáni sikernek kisugárzó hatása lett: Dél-Korea egyre nagyobb tételekben vásárol magyar disznóhúst. 2000-ben pl. exportunk 70 százalékkal nőtt. Látogatásomon elindítottam a tárgyalást Szingapúrral, ma már ez a városállam is vásárol magyar húst.

Oroszországgal mi mozdítottuk ki a mélypontról az agrárexportot. Tárgyalásaink eredményeként elértük a termékeinkre kivetett büntetővámok eltörlését, így az agrárexport 2000-ben 35 milliárd (35 ezer millió!) forinttal nőtt. Ennek ellentételeként gesztust kértek, nevezetesen a kukoricaexport támogatását, ami nélkül nem volt versenyképes a magyar kukorica Oroszországban. Minimális mennyiséget, 100 ezer tonnát támogattunk tonnánként 2000 (kilónkét két) forinttal. Ez a támogatás különben az ukrán határig való szállítási költséget sem fedezi. A rendelet megszületett: a tárca ténylegesen 80 millió forintot fizetett ki. (A keret 200 millió volt – amit a 60 ezer millió forint piacra jutási támogatási alapból folyósítottak –, de mivel így sem volt nagy üzlet Oroszországba exportálni, a 200 millióból 112 milliót vettek igénybe. A bennragadt letéti díj a kiadást értelemszerűen csökkentette.)

Az ügyész ezúttal is károkozóként akart feltüntetni, mintha el akartam volna kótyavetyélni az FVM pénzét. Javasolta, hogy mindenképpen ítéljenek el, a szándékom miatt (!) az igénybe nem vett pénz miatt is. Meggyőződése ugyanis, hogy az időmúlás miatt két hónappal meghosszabbított határidővel azt akartam elérni, hogy a keretet kifizessék, holott valójában azt akartam, hogy a kontingensből legalább valamennyit felhasználjanak. Az ügyész szerint nem rajtam múlott, hogy csak 112 milliót vettek igénybe, ezért „kérte”, hogy 200 millióért ítéljenek el.

A kereskedelempolitikai rendelettel persze annak idején a PM is egyetértett, másként ki sem adhattuk volna. Torgyán, illetve Varga Mihály interpellációs válaszaikban is kiálltak mellette. Mégis ugyanaz a kormány, amelyik egyetértett az ország külgazdasági kapcsolatai érdekében (a magyar agrártermékek visszatérése a rendkívül fontos orosz piacra) kidolgozott és a tárcákkal egyeztetett intézkedéssel, feljelentett az exporttámogatási rendeletért. (Hiába javasoltam a tárgyaláson, hogy zárják le a kérdést úgy, hogy a 80 millió forint támogatási kiadást állítsuk szembe a csak 2000-ben realizált 35 ezer millió forint többlettel. Oroszországi agrárexportunk ekkor került magasabb szintre, a kivitel minden későbbi sikerpropaganda ellenére ma is lényegében ezen, az általunk elért szinten maradt.)

Megindítottuk a termőföld alternatív felhasználását – pl. energiatermelésre (bioetanol, biodiesel, energiaerdők), illetve általában erdősítésre, valamint a szikes területeken halastavak létesítésére stb.  A bioenergia ötletén akkor mások nevetgéltek, holott a közeli Ausztriában messze előttünk jártak és járnak. Később saját ötletként „kitalálták” és kisajátították. (Pedig ellenszenvük odáig terjedt, hogy 2002-ben bezárták az egyik már felépült kísérleti üzemet.)

A mezőgazdaságot nemcsak azért kívántuk energiatermelővé tenni, hogy kisebb legyen a környezetszennyeződés, hogy csökkenjen energiafüggőségünk és nemzetközi kifizetéseink, hanem azért is, mert ez a mezőgazdasági tevékenység az EU-ba bekerülvén is korlátlanul támogatható hazai forrásokból és az EU maga is szívesen ad pénzt erre. Itt ugyanis nincsenek országokra lebontott kontingensek, minél többet termelnek, annál inkább örül az EU: a mezőgazdasági energiatermelés nem növelheti a hagyományos mezőgazdasági termékek ma is nyomasztó túlkínálatát az EU piacán. Az alternatív energiafelhasználás mértékét az EU-ban normák írják elő, ma Magyarországnak hatéves hátrányt kellene felszámolnia.

A tárca szorgalmazta azt a vízgazdálkodási programot is, amit ma Vásárhelyi tervnek neveznek. Tehát, hogy a Tiszán levonuló árvizet – az árvízvédelem érdekében – tározókba kell vezetni, majd ott gyűjteni, hogy az aszályos hónapokban öntözni lehessen. Közismert, hogy az Alföldön olyan sivatag van kialakulóban, amilyet korábban Afrikában lehetett látni. Ennek kiterjedése évről évre nő. Azonnal közbe kellene lépni, de csak szólamokat hallunk.

Megszerveztük a tanácsadó, gazdasegítő hálózatot: a falugazdászokat. Olyan támogatási rendszert alakítottunk ki, ami ösztönözte a jó minőséget. Nem véletlen, hogy különösen aszályos években ebben a térségben egyedül Magyarország tudta megtermelni gabonáját. Megindult a szerkezetváltás a termelésben: a gyümölcs és a zöldség ágazat gyors fejlődésével. Átalakítottuk a támogatási rendszert, úgy, hogy a földalapú támogatás ne csak a gabonafélékre, hanem a zöldségre, a szőlőre, a gyümölcsre is kiterjedjen. A termékek kiváló minőségén 2000-ben, az OMÉK-on mi is meglepődtünk. Ma viszont silány árukkal találkozunk a boltokban. Ráadásul a növény- és állategészségügyi intézmények leépítése miatt rengeteg egészségre ártalmas termék kerül a fogyasztókhoz. Nagyrészt import formájában: boltjainkba minden szemét eljut Európa és a világ országaiból.

A Fradit konszolidáltuk. Mégis e vonatkozásban is szitokszóként merül fel a nevem. A klubot és a labdarúgó kft.-t adósság nélkül adtuk át (annak ellenére, hogy 1998-ban 800 millió volt a tartozása) és nyereséges gazdálkodással.  Boros Imre feljelentésének napján, 2001. március 7-én a kormány által elindított APEH-vizsgálat törvényesnek értékelte a labdarúgó-kft. gazdálkodását. Engem szidnak, vagy jó esetben nem szidnak, Torgyánt viszont, aki a nyilvánvalóan nem életszerű állítása szerint nem foglalkozott volna anyagi ügyekkel, kitüntették az FTC-nél. Sőt, ma már a televízióban (ld. TV2 Mokka) egyenesen dicsekedhet azzal, hogy rendbe hozta anyagilag a Fradit és ő (!) olyan feszes gazdálkodást alakított ki, hogy eltűnt az adósság. Az FTC gazdasági vezetője, Kácsor Attila, akit én vettem fel a TIG vezérigazgatójának az ajánlására, hol 300 milliós, hol 600 milliós adósságról beszélhet a sajtónak, miközben a bírósági tárgyaláson elismerte, hogy átadás-átvételkor nem volt adósság. Erről egyébként jegyzőkönyvet vettünk fel.

Ma a politikában és a makrogazdaságban is soha nem látott kontraszelekció érvényesül; nincs verseny. Elismerem, hogy a „bennfenteseknek” jól jön, ha nincs konkurencia. Kényelmes azt állítani, hogy nekik és receptjeiknek nincs alternatívájuk. Azt hiszik, nem derül ki az ötlettelenségük.

De hát miért tanul valaki, ha a gazdaságpolitikának csak egy módszerét ismeri: az ötletszerű megszorításokat? És sajnos ma ez az ötlettelen, kapkodó megszorítás lesz mégis a hihető, sőt a tudományos megoldás. 1995-ben, amikor megírtam és a Kisgazdapárt a Budapesti Sportcsarnokban tartott tízezres nagygyűlésen meghirdette az alternatív gazdaságpolitikát, csak arra gondoltam, hogy ezzel a párt előretör, ami be is következett. 1996 elején a Kisgazdapárt a legnépszerűbb párt volt, ha akkor tartják a választásokat, megszerezte volna a parlamenti mandátumok abszolút többségét. Torgyán azonban arra törekedett, hogy relativizálja a közvélemény számára vonzó program súlyát és személyét előtérbe helyezve megtartotta „féregirtó beszédét”. Rögtön 10 ponttal csökkent a párt népszerűsége, a választás megnyerésére az esélyeket elvesztettük. Keserves munkával csak azt lehetett elérni, hogy a választásokon a kisgazdák középpártként szerepeljenek.

Arra viszont nem gondolhattam 1995 novemberében, a sportcsarnokban, hogy 11 évvel később is aktuális lesz lényegében mindaz, amit akkoriban írtam. Hogy ismét gazdaságirányítási válság lesz, annak három elemével (hibás helyzetértékelés, szükségképpen rosszul megválasztott terápia és gyenge színvonalú megvalósítás). Hogy a „recept” ismét az ötletszerű megszorítások lesznek, amelyek szétverik a gazdaság folyamatait, hatalmas veszteségeket okoznak. Hogy megint napirendre kerül az az abszurd feltételezés, hogy a gazdasági növekedés kizárja az egyensúlyt. Hogy a megszorítások mellett – ahogy ez Horn idejében is volt – óriási a pazarlás az államigazgatásban és hatalmasak a veszteségek a kapkodó és hatásaikban végig nem gondolt intézkedések miatt.

Napjaimat úgy élem, mint Örkény Tóthék című darabjában az őrnagy, aki felkészültsége ellenére dobozolt, egyik dobozt a másik után hajtogatta: felesleges és alantas munkát végzek. Jegyzőkönyveket kivonatolok, újságcikkeket vagdosok ki, végig kellett hallgatnom bírói okfejtéseket arról, ami nem is lehetne a tárgyalás tárgya. Például a (feltételezett) személyiségemről, nem létező ok-okozati összefüggésekről, a bíró lealázó véleményét munkám megszervezéséről, döntéseimről. E kinyilatkoztatásokkal a számára egyébként mindvégig ismeretlen területről azt is kimutatta, szerinte mennyivel jobban tudta volna ő (Diós Erzsébet) ellátni a munkámat (Az ítélethirdetésre is jutott ezekből a kifakadásokból. Iszonyattal állapította meg a hatalmam és az azzal való visszaélés példájaként: – Képzeljék el, Szabadi úrhoz nem lehetett csak úgy bemenni, a titkárságán be kellett jelentkezni! Vagy: a TIG vezérigazgatója, Tóth Tibor valaha Szabadi kollégája volt (egyébként nem volt), de neki is tartania kellett Szabadi úrtól. Mellesleg a vezérigazgatót többször is megkérdezte, dolgoztunk-e együtt és ő mindig azt válaszolta, hogy nem. Mindegy, úgy látszik elrettentő példaként így is megteszi. Egy újabb példa erre:  nem voltak normálisak a hatalmi viszonyok a minisztériumban. Ő csak tudja…)

Számomra magasabb színvonalú munka volt, hogy a tényállás tisztázása céljából sok száz oldalnyi anyagot készítettem a bíróságnak, hogy valamennyire megismerjék, miként működik egy minisztérium, vagy hogy mi a helyzet a cukorpiacon, a lisztpiacon, illetve a reklámpiacon, megtudják, hogyan működik az állami tartalékolás, mihez kell engedély (ami ugye nem utasítás), milyen volt a cégek anyagi helyzete, hogyan fejlődtek az elmúlt években. Vagy hogy tisztázzam, a reklámkiadást nem a nyereségből, hanem az árbevételből fedezik stb. Mivel a tárca irataihoz nem fértem hozzá, újságokból, internetes hírekből, könyvekből próbáltam felidézni, mi is történt évekkel korábban. Aztán ezekből a mozaikokból kiindulva összeraktam a képet. Fel kellett tárnom a párhuzamos (másutt meglévő) gyakorlatokat is, hogy igazoljam: szokványos volt a megoldás. (Pl. az állami cégek reklámszerződéseinél Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is. Videóra vettem és gondosan (szinte kockáról kockára) végignéztem az összes hazai NBI-es mérkőzést, hogy összeállítsam a hirdetők jegyzékeit. Hogy feltárjam: ki és mit reklámoz, mi a szerepe az állami cégeknek a reklámbevételekben. Utánajártam, mekkora volt az FVM-es cégek reklámkiadása a Fradi összes reklámbevételeihez viszonyítva. Feltártam: kezdettől fogva milyen szerepet játszott a politika és az agrárium a Ferencvárosnál. Stb.)

Minderre a tényfeltáró és összefüggéskereső sziszifuszi munkára az Orbán-kormány hivatali visszaélése miatt kényszerültem, a miniszterelnök ugyanis nem állította fel azt a kormánybizottságot, amit a törvény ilyen esetre a számára előír. A kormányzati tevékenység ugyanis sajátos terület, ahol a beavatottak azonnal meg tudják állapítani, lehet-e valamilyen anomália és átlátják, mi és hogyan működik. Ehelyett elfogult és/vagy hozzá nem értő tanúk „vezették meg” a teljesen tájékozatlan és a minisztériumok működését még mindig nem értő, hiányzó ismereteit életszerűtlen spekulációival helyettesítő bíróságot. Sőt a bíró még az ügyészség által beszerzett írásbeli bizonyítékokat sem vette figyelembe, inkább kérdezgette a hozzá nem értő és többnyire elfogult tanúkat. Féltem, hogy ilyen alapon nem feltétlenül születik az igazságnak megfelelő döntés. Anyagaimat a bíró többször is megköszönte, bevitte a tárgyalóterembe és felmutatta, majd bizonyára nehéznek tartva a számára új és szakmai ismereteket, amelyek nyilván nem is feleltek meg a szándékainak, hiszen tisztáztak engem, figyelembe sem vette azokat. Azt sem, amit kérésemre beszerzett (pl. a Csúcs-jelentést). De többszöri ügyvédi kérésre és írásbeli indítványra sem szerezte be minden irathoz az aktafedelet, amiből az ügy előtörténete és a vélemények rekonstruálhatók.  És – mint említettem – az ügyészség által összegyűjtött bizonyítékoktól is eltekintett, ha úgy gondolta.

Kioktatásban viszont bőségesen részesített. Még arról is, hogy az nem áfás számla, amin szerepel az áfa kulcsa. Az önmagában is megalázó kioktatás általában kiabálva folyt. Például arról, hogy miért nem tolmácsoltam (?!) a delegáció tagjainak. A bíró tehát nyilván valamiféle kivételezett ügyintézőnek fogott fel. De a beosztásokat sem volt képes felfogni, képzelete osztályvezetőig terjedt. Így lett nála pénzügyi osztályvezető a pénzügyi helyettes államtitkár.

Folyamatosan sértette meg az emberi jogaimat. Azzal is, amit mondott és azzal is, hogy úgy is megalázott, hogy kiabált velem. Akár megmosolyogtató is lehet, hogy miközben vezetési stílusomat pocskondiázta, ezt milyen megalázó stílusban tette. Az beszél hivatali visszaélésekről, aki folyamatosan érezteti a vádlottakkal, a markában és a hatalmában vannak. És ezzel ellentétben kijelenti: tudomásul kell venni, van határa a hatalomnak!

A hatalmi ágak vetélkedésének szenvedő alanya lettem, hiába voltam a magam „ágában” áldozat, rajtam kellett (lehetett) bebizonyítani egy másik ág ellenszenvét és felsőbbrendűségét. Még azt sem tudtam „elfogadtatni”, hogy az FVM-nek 40 cége volt és ebből 18-an kötöttek reklámszerződést. Az ítélethirdetéskor azt hallhattam, hogy 18 volt és mindnél elrendeltem volna, hogy kössenek. Torgyán vallomásától is eltekintett. A kormányüléseken való részvételemet pedig nem jól ellátott munkaként, hanem politikai hatalomként értelmezte: Szabadinak eszerint politikai hatalma is volt, persze, hogy senki nem mert neki ellentmondani! Hozzá tartozott a cégek feletti tulajdonosi joggyakorlás: szokatlanul nagy volt a hatalomkoncentráció a kezében! Arra a bíróság nem gondol, hogy e logika szerint mi lett volna, ha a miniszter gyakorolta volna a tulajdonosi jogokat? Nála miért nem tételezik fel a még nagyobb hatalma alapján, hogy hivatali visszaélést követhet el? És mi van a miniszterelnökkel, akinek a hatalma akkora, hogy e „logika” alapján legalábbis magyar Al Caponénak kellett lennie. Eszembe jutott Lenin Állam és forradalma, amiben a diktatúra csalhatatlan jele, ha egy alacsony rangú és iskolázottságú rendőrtisztviselőnek nagyobb „tekintélye” van, mint egy kiváló tudósnak.

Meg az is, hogy mi mindent nem vettek figyelembe. Sem Orbán egyetértését, helyeslését, amiről Torgyán beszélt (lásd később), de azt sem, hogy Kovács Zoltán közigazgatási államtitkár, aki a szerződések felmondását intézte, megírta a cégeknek: jogellenes kényszerre ne hivatkozzanak, mert az nem állna meg. És azt sem vették figyelembe, hogy egy cég stréber vezetője mégis megpróbálkozott a jogellenes kényszerre apellálni, de a bíróságnál jogerősen elvesztette a pert. És az sem számított, hogy több cég nemet mondott, mások lemondták a szerződést. És az sem, hogy a 40-ből 18-an kötöttek és 15-en teljesítettek, tehát nem lehetett kötelező emiatt sem. És hogy – bár voltak konfliktusok, miért ne lennének viták, bár ez nem vall félelemre –, emiatt senkinek nem esett bántódása. Szabadi egyetlen cégvezetőnek mondott fel, mert ő csődbe vitte a cégét és a kibontakozást emiatt nem tőle várták. A cégvezetőknek egyébként több éves határozott idejű munkaszerződésük volt, ami bebetonozta őket.

Azt is megkérdezem: ha itt hivatali visszaélés lenne, hol van Torgyán? No nem tanúként, hanem vádlottként, mert a volt miniszter és FTC-elnök sokkal inkább oda illett, mint én, a helyettese. Nem azért teszem fel a kérdést, mert nekem vádlottként nagyon hiányozna, hiszen ő sem vádolható azzal, amivel én. De ha mégis úgy gondolják, hogy bűncselekményt történt, Torgyánnak mindenképpen a vádlottak padján van a helye.

Tudom, hogy szokatlan, sőt egyesek számára megengedhetetlen, ha valaki és különösen, ha Szabadi beszámol a bírósági eseményekről: bármilyen szelíden is teszi azt. Mert a tekintély és a bizalom nagyon fontos. És hova jutnánk, ha ezt a tekintélyt rombolnánk? Csakhogy ezt a tekintélyt nem a tények és különösen nem a köztudomású dolgok elhallgatásával és különösen nem azok eltagadásával lehet kivívni! És ősz fejemmel, ennyi munkával a hátam mögött, ilyen képzettséggel és felkészültséggel nem tűrhetem el, hogy alattvalóként, sőt úgy, mint a középkorban a jobbágyokkal bánjanak velem. Akivel mindent megtehetnek. Mindent eltorzíthatnak, a visszájára fordíthatnak. Még egy óvodás is rossz néven veszi, ha elsőként eszi meg a levest, és utána őt korholják, miért ilyen lassú?

2. Két összetartozó kérdés

Ami a sajtóközléseket illeti, úgy gondolom, hogy most nem reflektálni szeretnék, hanem arról kívánok összefoglaló és mindenki számára követhető módon beszámolni, ami történt és arról, miért történt, és mi ennek a célja és háttere? Mit akartak ezzel elérni és mi lett ennek a következménye? Nemcsak rám nézve, hanem mindannyiunkra nézve. Miről is lenne szó?

Két összecsengő ügyben meg kellene szólalnom: személyes ügyemben és a közösség, az ország érdekében. Az utóbbi talán fellengzősen hangzik, de valójában nem az, annál is kevésbé, mivel a két kérdés ezúttal a legszorosabban és több szálon is összefügg. Annál is inkább, mert a hatalom tudatosan hálót szőve (itt utalok könyvemre, melynek címe: A HÁLÓ) lehetetlenné tette, hogy a politikában és főleg a szakmában, az ország érdekében meg tudjak nyilvánulni. Az események és a helyzet annyira megdöbbentő és aggasztó, hogy a megoldásért kénytelen vagyok ilyen formában is fellépni.

 3. A személyes ügy. Az eljárás egyik fő célja a kirekesztés a közéletből

Előbb hadd szóljak arról, ami a személyemet illeti. A közelmúltban zárult le első fokon az a per, ami évek óta folyt ellenem. Minden vádpont megdőlt. Ezt a bíróság nem merte kimondani, hanem elítélésem érdekében az utolsó pillanatban átminősítette az ügyeket. (Más vádlottaknál viszont, bár erre megvolt a lehetőség, nem élt a bíró az átminősítés lehetőségével.) Ráadásul egy ügyet a bíró az indoklásának és főleg a bizonyítékoknak teljesen ellentmondva változatlan formában meghagyott.  A mindenáron való elítélésemnek véleményem szerint az lehet az egyik célja, hogy továbbra sem vehessek részt a közéletben.

 Számtalan vádpontban állítottak bíróság elé. Mély nyomokat hagyott megítélésemen és ügyem megítélésén Boros Imre névre szóló feljelentése, majd a három és fél hónapos előzetes letartóztatás, a bilincses-pórázos vezetgetések, a 13 hónapig tartó szigorított házi őrizet, a további egy és negyed éves lakhelyelhagyási tilalom. Ezek a durva lépések eleve a bűnösségemet sulykolták. Tényfeltáró újságíró nem foglalkozott velem, a többiek pedig nem nagyon akartak e kép mögé nézni. A kaotikusan kavargó események, a folyamatos átminősítések a gondos sajtó számára is követhetetlenné tették az események menetét és összefüggéseit. De még a vádpontokat is. Közülük több hol sikkasztásnak, hol hűtlen kezelésnek, hol csalásnak minősült, majd most hivatali visszaélés lett. Nem is csoda – hiába minősültek át –, ha a sikkasztás, a csalás, a hűtlen kezelés gyakori elhangzása a „nagy hírekre” vágyók számára szörnyű anyagi visszaéléseket sejttettek. A zűrzavart tovább növelte, hogy vádiratokat vontak össze, majd másfél év múlva ugyanezeket választották le.

Mivel az újságírók nem értették, miről is van szó, többnyire saját megérzéseikkel, feltételezéseikkel helyettesítették a tényeket. Most is azt érzékelem, hogy teljes a félreértés a lényeget illetően, sokan ugyanis gratuláltak, hogy nem ítéltek végrehajtandó börtönbüntetésre, holott évek óta ártatlanságom kimondásáért küzdök és ennek éltem. Egyes híradókban odáig mentek, hogy a riportnak azt a címet adták: „Szabadon távozhatott Szabadi!” Bár elítélésem érdekében a bíró az utolsó pillanatban (az utolsó szó jogán elhangzása után) átminősítette az ügyek nagy részét, állítása szerint ugyanis másként nem tudott volna elmarasztalni, a médiában változatlanul 1,8 milliárd forint vagyoni hátrányról beszélnek. És ehhez képest értik az „enyhe ítéletet”.  Nem tudnak arról, hogy ez a vélelmezett vagyoni hátrány már régen megdőlt. Ezért is lett volna nehéz erőltetni hűtlen kezelést ott, ahol nincs vagyoni hátrány, ehelyett többnyire kifejezett vagyoni előny van. A cukorértékesítésnél pl. a KEHI 95 millióra becsült hátrányát – ami a mennyiséget figyelembe véve kilónként 3 (!) forint – az ügyészség, majd a szakértője felturbózta 600 millió fölé. Még áfá-t is számoltak a vagyoni hátrányra, hogy több legyen. Ehhez képest a cég vezérigazgatója szerint 550 millió forint mérleg szerint nyereség keletkezett az ügyleten.

Az átminősítéssel formálisan is eltűnt az 1,8 milliárd forintra tartott anyagi hátrány nagy része. És azzal is eltűnt, hogy több ügyben a bíróság bűncselekmény hiányában felmentett (169 milliós átutalás a Fradinak, 200 milliós tőkeleszállítás, 40 milliós Életmódnap, az ajándékok néven elhíresült és sikkasztásnak nevezett ügy, a 200 milliós kukoricaexport-támogatás).

(Folytatjuk!)

One response to “A Szabadi-ügy. Politikai indíttatás, célok, eszközök és következmények (1.)

  1. Visszajelzés: Miről szól az őszödi beszéd?Kirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.