Az Alternatív gazdaságpolitika (1995. november)

„… nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” – állította Epheszoszi Hérakleitosz (Kr. e. 535-475)

Nyilván Hérakleitosz sem gondolt kizárólag a folyókra, amelyek soha nem azonosak önmagukkal, hanem általános érvényű megállapítást tett.  Ha nem így lenne, nem idéznék évszázadok óta.Mi mégis újra és újra  lényegében ugyanabba a “folyóba”, a valóságban ugyanabba a gazdasági konstellációba, a válságba  lépünk. És ez már  – néhány év megszakítással – évek óta tart. Annak ellenére, hogy van tapasztalat arra is, hogy valóban lehet másként és eredményesen csinálni. Ennek alapját az Alternatív gazdaságpolitika adta, aminek a bemutatására a blogban most sor kerül.

 

Alternatív Gazdasági Politika

 

Ráadásul nemcsak lényegében ugyanabba, sőt “úgyabba” lépünk bele, hanem ugyanúgy, sőt egyre “úgyabbul”. Noha a válság és gyógymódja sajnálatos módon úgy kapcsolódik össze, hogy a rossz módszerek miatt a válság újratermelődik, Magyarország egyre inkább lemarad korábbi riválisai mögött is, ma egyetlen parlamenti pártnak sincs elképzelése sem arra, hogyan lehet  ezen változtatni.  (Hogy miért nem, ld. részletesen a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetet.)

Személyes közreműködés

A Honlapomon található Életútból idézem:

“1995 tavaszától a Kisgazdapárt országos elnökének szakértője, augusztusától a gazdaságpolitikai kabinet elnöke lettem. Nem volt más lehetőségem, hogy úgy foglalkozzam gazdasági kérdésekkel, hogy ez a gyakorlatra hatással legyen. Annyi év kutatása, elemzései, előrejelzései, programjai és stratégiái után szerettem volna elképzeléseimet – amiben hittem – megvalósítani. Éppen a Bokros-csomag megrázkódtatásait élte át az ország és hallgatta Horn nyilatkozatait: ennek nincs alternatívája.

Természetesen volt: kidolgoztam a párt alternatív gazdasági programját, amit Torgyán a Budapesti Sportcsarnokban tízezres nagygyűlésen hirdetett meg. A gazdasági kérdések az elnök parlamenti felszólalásaiban meghatározóak lettek, ezekre többnyire én készítettem fel. Sajtótájékoztatóin is előtérbe kerültek a gazdasági problémák és alternatív megoldási módjaik. Később külön gazdaságpolitikai sajtótájékoztatókra került sor, melyeket heti rendszerességgel én vezettem. A közvélemény elhitte, hogy valós alternatívánk van: látványosan emelkedett a Kisgazdapárt népszerűsége. 1996 tavaszára megközelítette a 30 százalékot a pártot választók körében, ami az akkor még sok parlamenti párt mellett a kisgazdák számára abszolút parlamenti többséget jelentett volna. (Ha akkor tartották volna a választásokat.)”

A hibás, értelmetlen és költséges irányvonalat újra és újra ránk kényszerítik

Részlet egy másik anyagból (Megint válság van: ismét inadekvát válaszok és hatalmas károk):

„>… nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba< – állította Hérakleitosz. Magyarországon mintha ez a bölcsesség is megdőlne, úgy tűnik, folyamatosan ugyanabba a folyóba lépünk. Valójában azonban inkább ugyanúgy lépünk a folyóba és bár folyamatos sikertelenségeink a „módszer” teljes alkalmatlanságára utalnak, jó, ha csak kificamítjuk a bokánkat, ugyanazok a „próféták”, akik rosszul mérték fel a helyzetet és rossz megoldást javasoltak, ismét ránk kényszerítik a rossz ötleteiket.

Sőt azokat olyannak állítják be, újra és újra, mint amelyeknek nincs alternatívájuk és ezek a többszörösen meghaladott, primitív „megoldások” lennének egyedül „korszerűek”. A legfőbb baj, hogy ez a „gondolatvilág”  a dogma rangjára emelkedett és támogatása vagy elvetése politikai hitvallássá vált. Így válnak a „könyvelők” közgazdász-prófétákká, míg a más gondolatok képviselőit meg sem hallgatják, elhallgatják vagy igyekeznek lejáratni. Vita helyett a „saját oldal” ötleteit sulykolja a kormányközeli média. Pedig új szemlélet, a feladataival szembenéző kormányzat, kreatív gondolkodás, szakszerűség, a reálgazdaság és a makrogazdaság ismerete, a problémák rendszerszerű, összefüggő megoldása nélkül esély sincs a kibontakozásra.”

Horn Gyula is tagadta, hogy lenne alternatíva

Horn Gyula is tagadta, hogy lenne alternatíva

És egy harmadik idézet. Vajon mikor íródott?

Magyarországon 20 éve gazdaságirányítási válság van A gazdaság súlyos zavarai, gyenge teljesítménye, a fejlett világtól való folyamatos és gyorsuló leszakadása nagyrészt ebből következnek. Sőt az irányítás közvetlenül is hozzájárul a gondok elmélyüléséhez és szaporodásához: a gazdaságpolitika rossz megválasztásával (restrikció) és alkalmazásának további erőltetésével. Ügyetlen megnyilvánulásaival sokszor aktív ösztönzője szükségtelen megrázkódtatásoknak, folyamatoknak. A kormány felelősséget nem vállal, inkább jól beolvas elődeinek, de legfőképp a társadalomnak, amely annyi gondot okoz a számára. (Megszorító politikája ugyanakkor saját illetékességi körében távolról sem zárja ki a nagyvonalú költekezést, sőt pazarlást.) Majd országmentőként fellépve beszedi a saját gyenge munkája miatt szükségessé vált „áldozatot”. Válságkezelésre rendezkedik be, a válságot nem megoldja, hanem azzal zsarolja a társadalmat. A gazdaságirányítás zavarai miatt periodikusan válsághelyzetek alakulnak ki. Ezek – sokszor hisztérikus – légkörében viszonylag könnyű az újabb áldozatok elfogadtatása, elkerülhető az intézkedések szakmailag megalapozott kidolgozása. A kormányzat bármiben „tartalékot” láthat. Most a szociálpolitikában, a lerobbant egészségügyben, a működési gondokkal küszködő oktatásban talált pénzszerzési lehetőséget. Az alapproblémák viszont maradnak, az áldozatok értelmetlenek.”

Sok tekintetben még mindig aktuális

Az előbbi megállapítások akár ma is íródhattak volna, pedig 13 évvel ezelőtt, 1995-ben születtek! Az Alternatív Gazdaságpolitika bevezető gondolatai közül valók. Nem sok változott tehát az elmúlt csaknem másfél évtizedben, legfeljebb a megjelölt példák. (A pazarlásra – többek között– akkor a Dunai Vízierőművet hoztam fel, ma a budapesti metróépítést).

És persze a publicitás. 10 ezer ember előtt hirdette meg 1995 novemberében a Kisgazdapárt. Másnap Vértes Andrással vitattuk meg a Nap TV-ben.  (A beszélgetésről, illetve a program meghirdetéséről készült két videó.) A sajnálatos helyzet azonban akkor is már 20 éve (!) fennállt. Az ismétlődő megszorítások pedig e hosszú, történelmi periódusban valósággal kivéreztették a gazdaságot. A megoldandó feladatok sem nagyon változtak. Sőt az állam működésével ma még nagyobb gondok vannak, feladatait „szelektíve” látja el. Az adórendszer átalakítása is várat magára, ma rosszabb, mint volt akkor. De hogy jót is mondjak, autópályák épültek. De nagy a munkanélküliség, még mindig jelentős az infláció és változatlanul hiányosak a piaci viszonyok és korlátozott a verseny. És változatlanul nincs alkalmas, aktív és összefüggő gazdaságpolitika. Stb.

A gazdasági növekedésről sem gondolkodnak másként az említett közgazdászok, végzettségüket tekintve gyakran nem közgazdászok (pl. jogászok). Ez annak ellenére így van, hogy a Bokros-csomag áldásos hatásait a gazdasági növekedés beindításával akarják ma népszerűsíteni. Sőt azt állítják, hogy az Orbán-kormány ajándékba kapta és még le is fékezte. „Elfeledkeznek” arról a hisztériáról, amit 1998-ban csaptak, amikor külföldi kapcsolataikat is felhasználva, mozgósítva arra akarták rákényszeríteni az Orbán-kormányt: hűtse le a konjunktúrát és vessen véget az egyensúlyt romboló növekedésnek. Erről a kormány ülésén vita volt, Orbán megszeppent és engedni kívánt e nyomásnak. Két kormánytag fellépése akadályozta ezt meg. (Erről bővebben a Járai Zsigmond pénzügyminiszter „megakadályozott adóreformja” című cikkben írtam, ami honlapomon elolvasható.

Mindezek után következzék az alternatív gazdaságpolitika tanulságos bevezetése:

“A kiindulópont: gazdaságirányítási válság

Magyarországon mindenekelőtt gazdaságirányítási válság van. A gazdaság súlyos zavarai, gyenge teljesítménye, a fejlett világtól való folyamatos és gyorsuló leszakadása nagyrészt ebből következnek.

Megoldás helyett: a problémák növelése

A gazdaságirányítás – alacsony tudatossága miatt – az elmúlt húsz évben nemcsak, hogy nem volt képes a gazdaság nyomasztó problémáit megoldani (feladatát ellátni), hanem – két értelemben is – alaposan hozzájárult a helyzet rosszabbodásához, a gondok elmélyüléséhez és szaporodásához.

Egyrészt a gazdaságpolitika nem megfelelő (nem a konkrét körülményekhez illeszkedő) megválasztásával és – sikertelensége ellenére – alkalmazásának további erőltetésével. A pontatlan diagnózishoz választott terápia (a restrikció) értelemszerűen számos negatív következménnyel jár.

Másrészt – saját gazdaságfilozófiájához képest is – ellentmondásos gyakorlatával. Megszorító politikája ugyanis saját illetékességi körében távolról sem zárja ki a nagyvonalú költekezést, sőt pazarlást.   Például az adósságválság egyik mélypontján kapott lendületet a Dunai Vízierőmű építése, majd egy másik mélypontján terjesztette elő Grósz Károly javaslatát a szlovákoknak az építkezés gyorsításáról. Vagy, a rendszerváltás után irgalmatlan pénzbe – mai ismereteink szerint 345 milliárd forintba kerülő – és a költségeket messze nem igazoló bank- és adóskonszolidációt hajtottak végre. A Horn-kormány a Budapest Bank titkos, 12 milliárd forintos tőkejuttatásával “folytatta” a bank-konszolidációt. A példák természetesen hosszan sorolhatók, hiszen kiterjedt gyakorlatot illusztrálnak.  Magától értetődően pazarlásnak kell tekinteni az állami szférában, állami pénzekből fizetett indokolatlanul magas jövedelmeket, túlzott reprezentációt, stb. is.

A gazdaságirányítás alacsony tudatossága más értelemben is negatívan hat. Át nem gondolt intézkedéseivel, nyilatkozataival, ügyetlen megnyilvánulásaival sokszor egyenesen aktív ösztönzője, gerjesztője szükségtelen megrázkódtatásoknak, kedvezőtlen gazdasági folyamatoknak.  Az utóbbi évben az infláció és az import megugrásának, a külföldi befektetők elriasztásának, a devizabetétesek rohamának, sokféle spekulációnak, stb. Sorozatos mulasztásainak súlyos anyagi következményei vannak (a privatizáció leállása miatt előzetesen bekalkulált bevételei estek/esnek ki; az Agrobank botrány már eddig is 6 milliárd forintba került az államnak).

Eltérés a nemzetközi gyakorlattól

Ezek után több, mint  meglepő, hogy ezt a restrikciós gyakorlatot korszerűnek, piacinak lehet nyilvánítani, olyannak, ami megfelel a nemzetközi szokásoknak. Pedig – az előbbieken kívül is – sok eltérés van a nemzetközi gyakorlattól. Például Magyarországon a restrikciót szokatlanul hosszú  ideje alkalmazzák. Ráadásul nem is arra, amire kitalálták: az infláció visszaszorítására. Vagy, miközben piacról és az állam csökkenő szerepéről beszélnek, a gazdaság valósággal megbénul a szüntelen állami beavatkozásoktól.

Jelentős eltérés az is, hogy a kormányzatnak nincs jövőképe, nincsenek elképzelései arról, hogyan és mikor lehet a gazdaságot más pályára állítani, nincsenek kitörési pontjai. A koncepció hiányát – ami piacgazdaságokban teljesen szokatlan – viszont éppen állítólagos piacgazdasági elkötelezettségével magyarázza. Szerinte a megoldást a gazdaságnak kell megtalálnia, a fejlődés irányait neki kell “kikínlódnia”. Ez már azért is nehéz lenne, mert Magyarországon még kialakulatlanok a piaci viszonyok, ráadásul a szüntelen és koncepciótlan állami beavatkozások folyamatosan megváltoztatják, megzavarják a gazdálkodók orientálódását.

Végül, a fejlett világban a hivatalban levő kormány aligha vitathatja valamilyen felelősségét a gazdaság esetlegesen rossz teljesítményéért. Nem így Magyarországon: itt a kormány jól beolvas elődeinek, de legfőképp a társadalomnak, amely annyi gondot okoz a számára. Majd országmentőként fellépve beszedi a saját gyenge munkája miatt szükségessé vált “áldozatot”. A mai kormány is válságkezelésre rendezkedik be, a válságot nem megoldja, hanem azzal zsarolja a társadalmat. (A nemzetközi gyakorlattól való eltérés példáit még tovább lehetne sorolni.)

A közgazdasági munka “helyettesítése”

A gazdaságirányítás zavarai miatt periodikusan gazdasági válsághelyzetek alakulnak ki. Ezek sokszor – hisztérikus légkörében – viszonylag könnyű az újabb áldozatok elfogadtatása, elkerülhető az intézkedések szakmailag megalapozott kidolgozása. A kormányzat bármiben “tartalékot” láthat. Most a szociálpolitikában, a lerobbant egészségügyben, a működési gondokkal küszködő oktatásban talált pénzszerzési lehetőséget.

Két – egyébként fontos – célra, a  külső és a belső (államháztartási) egyensúlyra való hivatkozás (és újabban azokkal való fenyegetőzés) ma helyettesíti a közgazdasági munkát, elegendő bármely intézkedés “indoklására”, az alternatív elképzelések tagadására, a hatások nem vizsgálatára, az ellentmondások lesöprésére.  A folyamatok összehangolását és a hatásvizsgálatokat leegyszerűsített érdekegyeztetés “pótolja”. Ezzel megjelent a “könyvelői válságkezelés”, amelyik – a sarc megszerzésére koncentrálva – teljesen ötletszerűen avatkozik be a gazdasági folyamatokba, nem érdeklik sem az összefüggések, sem a következmények. Az új módszer – ami a restrikció magyarországi alkalmazásának eddigi mélypontját jelenti – viszont igen “alkalmas” a gazdaság kárainak növelésére, a gazdaság dezorganizálására.

Felesleges áldozatok – gyors lecsúszás

A magyar gazdaság évtizedek óta tartó “stabilizációja” ismétlődő, súlyos áldozatokkal jár. Ezek nemcsak fájdalmasak, hanem lényegében feleslegesek is, az alapproblémák fennmaradnak, sőt erősödnek, miközben a gazdaság lecsúszása folytatódik. A külső és a belső adósság állomány növekedését csak időnként és időlegesen sikerült megállítani. Az eladósodás viszont összességében folytatódik, sőt az utóbbi években gyorsul. E kevéssé eredményes gazdaságpolitika ára viszont rendkívül magas: a gazdasági növekedés ütemének visszaesése, az ország nemzetközi leszakadása, az életszínvonal csökkenése, széles rétegek elszegényítése, száguldó infláció, magas munkanélküliség, rossz minőségű infrastruktúra, alacsony beruházások, a környezet, az egészségügy és az oktatás rossz állapota, a nemzeti vagyon részbeni felélése, stb.

A gazdaság teljesítménye (a GDP) 1994-ben – a KSH legújabb számításai szerint – nem 2%-kal, hanem csaknem 3 %-kal emelkedett. Azonban ezzel a növekedéssel is csak a 17 évvel korábbi (1977-es) szintet sikerült “elérni”, pontosabban oda visszakapaszkodni. A hosszúra nyúlt restrikció ideje alatt országok sora körözött le minket. Magyarországgal ellentétben ugyanis a korábbi pangás után sikerült gazdaságukban a fellendülést elindítaniuk. A változások megdöbbentőek: például Portugália, amely 1980-ban még lényegesen (18%-kal) fejletlenebb volt mint Magyarország, 1985-ben már kissé (8%-kal) elhagyott minket, 1993-ban pedig már 66%-kal fejlettebb volt nálunk. Vagy Ausztriában az egy főre jutó GDP 1980-ban még nem egészen kétszer akkora volt, mint Magyarországon. 1993-ban viszont már legalább háromszor akkora. Így már nem a fejlett országoktól való leszakadás veszélyéről, hanem a leszakadásról, mint tényről kell beszélnünk.

Növekedés és egyensúly

Nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaság problémáit csak növekedés mellett lehet megoldani. A gazdaságnak egyébként is ez a természetes állapota. A restrikció viszont a növekedést nagy gyanakvással kezeli, kifejezetten egyensúlyrontó tényezőnek tartja azt. A gyenge eredményekért a következetlenséget okolja. Érdekes módon nem azért, mert a szükséges szerkezeti és hatékonysági változásokért, tehát az igazi pénzügyi stabilizációért nem tettek eleget, hanem, mert néhány év “kitartás” után hagyták, hogy a gazdaság – úgymond – “újból megalapozatlan és egyensúlyrontó növekedésbe fogjon”.

A növekedés és a gazdasági egyensúly között azonban – még nem hatékony termelési szerkezet esetén – sincs ennyire egyenes vonalú és általános összefüggés. Nagyon sok függ a körülményektől. Így például 1981-ben, 1982-ben és 1984-ben 2,5–2,8%-os gazdasági növekedés mellett egyre nagyobb külkereskedelmi aktívumot sikerült elérni. Ugyanakkor néhány éve a külkereskedelemben megdöbbentő és alig változó mértékű deficit alakult ki: a mérleg hiánya 1993-ban 3,6, 1994-ben 3,9 milliárd dollár volt és ez évben is legalább 3 milliárdos deficit várható. Ezt azonban aligha lehet növekedéssel megmagyarázni, sokkal inkább ennek elmaradásával, a gazdaság kimerülésével, a kínálat hiányával. A bruttó hazai termék ugyanis 1993-ban 1%-kal csökkent. 1994-ben nőtt ugyan, de nem olyan mértékben, ami ekkora deficitet “igazolt volna”. Idén pedig a gazdaság teljesítménye stagnálni fog.
Az utóbbi hónapokban figyelemre méltó “gazdaságpolitikai fordulat” tanúi vagyunk. A kormány érzékeli a társadalom sokirányú elvárásait és ezeket sajátos módon – szavakban és tudatos megtévesztéssel – “ki is elégíti”. “Beígéri” a gazdasági növekedést, sőt ennek jó magas ütemét: rendkívüli és folytatódó gazdasági megszorítások alatt és után. Miközben folyamatosan inflációt gerjesztő lépéseket tesz, nyilatkozataiban “biztosra veszi” az infláció gyors csökkenését. A példák egy új gazdaságpolitikai “szó offenzíva” jelei.

Keresés helyett: tagadás

A kormány – elődeihez hasonlóan – tagadja, hogy gyakorlatának lenne valós alternatívája. Horn Gyula kijelentette, hogy egészen márciusig reménykedett abban, hogy van másik lehetőség. Valószínűleg reménykedéssel töltötte a semmittevés nyolc-kilenc hónapját, így próbálta elkerülni az “elkerülhetetlent”. Máskor és másutt a problémák megoldásával nem várakoztak évtizedekig, hamar fordítottak a megközelítésen. Ha Széchenyi nem alternatívában gondolkodott volna, lehet, hogy még mindig dereglyén kelnénk át a Dunán? Ha az 1929-1933-as világgazdasági válság idején nem következett volna be fordulat a közgazdasági felfogásban, ma egészen más világban élnénk. Akkor – mert keresték – mindössze négy év alatt megtalálták a megoldást.

A kormány gyakorlatát egyébként úgy igyekszik feltüntetni, mint amely ugyan kétség kívül sok áldozatot követel a társadalomtól, de egyúttal biztosítja a folyamatok kezelhetőségét, míg a másik lehetséges változat – szerinte – csak a parttalan eladósodás, a külső és a belső adósságállomány ugrásszerű növekedése lehet. A választóvonal azonban nem itt húzódik, hiszen fizetésképtelenség restrikció mellett is bekövetkezhet.

A rossz diagnózis – nem megfelelő terápia – gyenge megvalósítás “hármas egységének” természetesen van valós alternatívája, amely a gazdasági problémák megoldásának egészen más lehetőségeit kínálja. Nyilván nem abban az értelemben, ahogy ezt az utóbbi időben néhány elképzelés állítja magáról. Ezek ugyanis elfogadják a jelenlegi gazdaságpolitika helyzetértékelését, egyetértenek abban, hogy “mást nem nagyon lehet csinálni”, számukra csak az a kérdés, ki viselje ennek az árát.

Az alternatíva

A reális alternatíva a gazdaságirányítás válságának megszüntetésében, tudatosságának és hatékonyságának jelentős növelésében jelenik meg.  A nyomasztó gazdasági helyzetből való kilábalás érdekében és ennek eszközeként gazdaságirányítási rendszerváltásra van szükség. Ez tartalmában és módszereiben eltérő gazdaságpolitikával, az állam gazdasági szerepének más felfogásával, a piacgazdaság kiépítésének gyorsításával jár együtt. A javasolt változások egyébként számos ponton a fejlett országokban szokásos gyakorlat irányába mutatnak.”

A továbbiakban (a további 117 oldalon) a célokról és  a lehetőségekről olvashatnak. Mindebből sok mindent, de nem eleget  az első Orbán-kormány használt fel. Ennek  tapasztalatai  és eredményei is egyértelműen az Alternatív Gazdaságpolitika (AGP) fölényét bizonyították. Mégis visszatértek a korábbi irányvonalhoz: újabb értékes éveket vesztegettünk el.